Sütőtökös-juhtúrós pogácsa

- Ugyan ki nem állhatom az olajbogyót, de annyira szeretném megszeretni! - hangzott el a bennem kissé megütközést keltő mondat egy jóbarátom szájából bő 10 évvel ezelőtt. Nem értettem: miért nem nyugszik bele abba, hogy utálja? Miért akarja annyira megszeretni? Honnan, miből gondolja, hogy egyszer majd szeretni fogja? Milyen technikát akar bevetni a "szeressük meg az olajbogyót" projekt során? Ez utóbbi kérdésre adott választ, minden nap eszik pár szemet, hogy lassan, fokozatosan hozzászokjon az ízéhez, aztán majdcsak megszereti. N. Ödön SJ szemléletében, életfilozófiájában ez azt jelenti, hogy én döntöm el, milyen hozzáállással fordulok a dolgok felé. És bár tudom, hogy kissé túlzásnak tűnhet ezt a szemléletet a gasztronómia szintjén alkalmazni, valami hasonló történt velem is a sütőtök kapcsán.
Évekig nem szerettem, igazából sohasem. Illetve babakoromban biztosan én is sütőtökrajongó voltam, de ez az időszak nem tarthatott sokáig. Mondhatnám azt is, hogy amióta az eszemet tudom, nem szeretem a sütőtököt. Az emberek nagy része mindig a "hogy lehet a sütőtököt nem szeretni?" felkiáltással reagált rá, ha kiderült. Márpedig telente, amikor tombolt a sütőtök szezon, sokszor kiderült, hogy nem, simán sütve, de levesnek sem bírom megenni, sőt, valójában az illatát sem szeretem. És jól eléldegéltem volna én sütőtök nélkül is, de...
... aztán megszületett a Nagy. Aki akkor még kicsi volt és amikor elérkezett a hozzátáplálás időszaka, és a kezdő almát nem fogadta valami nagy lelkesedéssel, a dokinéni javaslatára sütőtökkel kezdtünk próbálkozni. Nagyon ízlett neki! Öröm volt nézni, ahogy szinte még le sem nyelte a falatot, már nyitotta is a száját a következőért. Csak hát ugye sütőtököt nem fél kg-os adagokban vesz az ember lánya a piacon, mindig maradt valamennyi, így aztán én is elkezdtem kóstolgatni. az első évben nem sokat változott korábbi véleményem, nem ízlett. Aztán következő évben valami megváltozott. Egyszerűen tetszett a sütőből szállingózó illat, kíváncsian vártam a szezon első kóstolóját, és láss csodát... el voltam veszve! Valami különös elégedettség töltött be és megettem egy egész szeletet. Aztán még egyet és még egyet és még egyet... Azóta jóban vagyunk, én és a sütőtök. Főleg, mióta fölfedeztem, milyen sokoldalúan lehet használni egyéb ételeknél is: levesek, húsok mellé zsályával, süteményekbe. Ma pedig ebbe a pogácsába tettem belőle, a Vicusnak sütött tökből néhány szeletet.

Az alapötlet A Kismama babakonyhája című könyvből származik, ott más arányokkal szerepel egy sütőtökös-juhtúrós kifli. Igazából csak a párosítást vettem át, a többit változtattam.

Hozzávalók:
kb 60 dkg liszt
25 dkg juhtúró
1 csomag szárított élesztő
3 kisebb szelet sült tök
10 dkg vaj
kb 3 ek tejföl
150 ml langyos víz pici cukorral
kb 4 ek tökmag + a szóráshoz ízlés szerint

1 tojás a kenéshez
só

Először pürésítettem a tököt és a juhtúrót. A lisztet Bucus elmorzsolta a vajjal, utána hozzáadtuk az élesztőt, vizet, sót, tejfölt, tökmagot és a sütőtökös - juhtúrós masszát. Gyúrtuk, bő 1 órát pihentettük, majd kinyújtottuk kb 1-1.5 cm vastagra, szaggattuk, tojással megkentük és megszórtuk tetejét tökmaggal. Előmelegített sütőben 180 fokon kb 20-25 percig sütöttük, míg aranybarna nem lett.