Bocs, kicsit eltűntem. Sok dolog foglalkoztat mostanában és ezek elviszik az erőmet, főzni, konyhában alkotni nem sok marad. Sajnos. Persze, ami foglalkoztat, az is a főzésről, evésről, táplálkozásról, életről szól, csak most kicsit máshogy. Életemben, főleg, mióta gyerekek vannak, újra és újra előjön a mi az igazán jó, mivel szolgálom tényleg az egészségünket kérdéskör. Honnan tudom meg, ki ad erre vonatkozóan hiteles infot, támogatást. Nagyon sok az ellentmondás, téves információ, megtévesztés és egyre inkább látom, mennyi minden megszokás kérdése is. Pozitív és negatív irányban egyaránt.
Az életmódváltásommal kapcsolatban gyűlik egy csomó érdekes tapasztalat, az egyik az, hogy mennyire ismerem én a saját testem jelzéseit. Mennyire eltávolodtam a szükségestől, elégségestől, attól az érzékenységtől, amellyel azonnal tudom, mi a jó és mi nem, mert hogy jelez a test. Egyértelmű jelzéseket ad. Itt vannak pl a pékáruk. Már korábban megfigyeltem,hogy engem bizony eléggé fújnak, elnehezülök tőlük, inkáb vízszintes pozícióba kívánkozom elfogyasztásuk után, nemhogy még esetleg energikusnak is érezném magamat. De valahogy a szokás tényleg nagyon nagy úr (jó lenne azt írni, hogy volt!). Vagy a zöldség-gyümölcs kérdése. Eddig azt hittem, hogy sokat eszünk belőle, most azt látom, hogy lehet az eddiginél jóval többet, okosabban és hihetetlen hatása van. Pl az, hogy van energiám. Sokszor még este 10kor is, pedig én nem vagyok egy bagoly típus, erős pszichés hatásokkal együtt jár, tudom, de amikor mindkét gyerek elaludt végre, akkor mintha megnyomnák bennem a "mostmár szabad fáradtnak lenni" gombot és eleresztem magam, azonnal el tudnék aludni, ülve is. Úgy tapasztalatom, hogy az elmúlt pár hétben ez változott. A napi 3 étkezést persze nem mindig tudom tartani, legtöbbször pszichés okokból nem, de azon vagyok, hogy ez az arány egyre jobb legyen. Aztán azt is tudom, menynire sokat számít az utolsó étkezés időpontja. Pár óra akár fél-egy kg különbséget is okozhat a másnapi mérlegelésnél. Döbbenetes! Akor ha rendszeresen későn vacsizok, az bizony meglátszik, nem is kicsit. Szóval ilyen tapasztalatok birtokában azért azt hiszem, valami alapvetően megváltozott. Mindig a fülemben cseng a gondolat, hogy a lelki oldal is mennyire fontos, a módja, hogyanja az étkezésnek, az azzal való foglalkozásnak.
Nemrég kezembe került Szendi Gábor új könyve a nyugati életmód és a civilizációs betegségek közötti összefüggésekről. Sok érdekes gondolat van benne, megrázó belegondolni, hogy mind a gyógyszeripar, mind az élelmiszeripar területén micsoda pénzek vannak, micsoda működések, érdekek lehetnek a háttérben, ami miatt a nyugati világ arra tart, amerre. Nyilván nem csak a táplálkozásról van itt szó (bár SZ.G. erre koncentrál), hanem sok összetevője van ennek a kérdésnek: mozgás, mentális-lelki egészség, stressz, környezetszennyezés... Bár egyre több szó esik ezekről, még mindig úgy érzem, homályban tapogatózás folyik és valakik szándékosan nem kapcsolnak villanyt.
Mit gondoltok?
Recent Posts
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: életmód. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: életmód. Összes bejegyzés megjelenítése
szerda, április 28, 2010
vasárnap, április 11, 2010
Egy életmódváltás története II.
Az első bejegyzés óta sokat gondolkodom és nagyon hálás vagyok két telefonbeszélgetésért, amit azóta a témában folytattam. Egy régi barátnőm, akivel évek óta nem beszéltünk, azért hívott, mert olvasgatja a blogot és az életmódváltásról szóló poszt szíven találta. Nagyon is magáénak érezte a folyamatot, ő is hasonló cipőben jár, mint én és hasonló felfedezéseket tett. Jó volt megosztani az élményeket, beszélgetni róla, megtapasztalni a nyitottságot és nyitást, őszinteséget, közös gondot. Ígértem, hogy írok még többet is erről, a mikéntről, hogyanról. Meg a hátteréről, nem titkolva azt a szándékomat, hogy - idő és pénz híján - kicsit a saját terápiámmá is legyenek a témában írt bejegyzések.
Ma van a harmadik napja, hogy a változás elindult bennem... bár ez így hülyén hangzik, nem jó a fogalmazás. Hiszen a változás nem egyik napon indul, hanem hosszú folyamat előzi meg, esetemben évek, és aztán jön egy pont, amikor megszületik egy döntés. (Utána meg gondolom, jön sok pont, amikor meginog, megkérdőjeleződik, elgyengül az akarat.) Ezen a folyamaton is sokszor átmentem már, azt hiszem, azzal a különbséggel, hogy akkor az önsajnálat szintjén megálltam, amikor a lelki okokat és a knowhow-t kerestem. Valahogy hiányzott egy pici löket, hiányzott a belső erő ahhoz, hogy ki tudjam mondani: vagyok annyira fontos magamnak, hogy tegyek azért, hogy elfogadjam, értékeljem, szeressem a testemet, a testemben lakó nőt; hogy konkrét lépéseket tegyek azért, hogy az a valaki, aki a védőfalaim alatt, a hol vastagabb, hol vékonyabb védőrétegeim mögött rejtőzik, de elő szeretne bújni, értékesnek élhesse meg magát. És az a valaki, aki pedig ezt mindenzidáig nem engedte, nem akarta, elég erősnek mutatkozzon arra, hogy elinduljon valami. Igazán, visszavonhatatlanul, elszántsággal.
Valahol, talán a már említett pszichowellness lap írójánál olvastam, hogy bizony bármilyen függőségben szenved az ember, a leszokás a teljes megvonással érhető csak el. Esetemben persze ez nem azt jelenti, hogy nem ehetek. De tudom, hogy ha nincs határ, nincs korlát, akkor jön az, hogy szinte észrevétlenül, de egész nap volt valami a számban, talán egy-két órás szüneteket tartottam. Nem kell itt nagy adagokra gondolni, de mint tudjuk, sok kicsi sokra megy. Úgyhogy, miután több helyen is olvastam a napi háromszori étkezés elégséges mivoltáról, úgy döntöttem, ez lesz az első lépés. Az egyik ilyen hely Polcz Alaine Főzzünk örömmel című szakácskönyve volt. Nagyon szeretem ezt a könyvet, nem csak az ízes receptek, hanem Alaine lelkülete miatt is, sokszor csak töltekezésképpen olvasgatom, most is felütöttem, hogy elolvassam a fogyókúráról szóló részt. Ő is az életmód váltásra ösztönöz, főként akkor, ha az ember (mint most jómagam) az ideális súlya felé szeretne közelíteni és valóban szükségét érzi a változtatásnak. Az étkezésről ezt írja:
A felnőtteknek bőven elég a napi három étkezés... Közben semmi. Nassolás soha. A nassolás korunk ideges tünete, a hízás egyik komoly oka. Orális nyugtalanság, pótcselekvés, amely drága és veszélyes.
Hányszor étkezzünk egy nap? A háromszor és az ötször vélemény ütközik egymással. Egyik oldalon azt mondják, a három elég egy egészséges felnőttnek, másik oldalon a kiegyensúlyozott vércukorszintet látják biztosítottnak a napi ötszöri, megfelelő étkezéssel. Az ötöt már próbáltam, legtöbbször túl soknak bizonyult, négy vagy három is elég lett volna. Úgyhogy az életmódváltásom első pillére a napi három étkezés lesz. Nagyon nagy kihívás ez nekem, aki korábban tényleg rengeteg apró nasit fogyasztottam. Az elmúlt napokban izgalmas kaland volt számomra figyelni, hogy mikor támad fel bennem az "úgy ennék valamit" gondolat. Milyen lelkiállapotban ér, valóban éhség áll a háttérben? Ha nem, akkor mi más? Megfigyeléseim, ha őszinte vagyok magamhoz és az olvasóhoz is, teljesen egybevág a fenti Polcz Alaine idézettel: sokszor azt vettem észre, hogy csak idegességből, szorongásból, fáradtságból, önvigasztalásból akartam volna enni... csak egy kicsit... mert megérdemlem... De ilyenkor megálljt parancsoltam, újra gyűjtöttem az erőmet, emlékeztettem magamat a pár nappal ezelőtt felszított elhatározásra, igyekeztem kihívásként, megválaszolandó kérdésként tekinteni az evés-vágyra és továbbálltam, másba fogtam, ittam egy kis teát és magamban hálát adtam azért, hogy még egy ilyen pillanaton túl vagyok. Nem volt könnyű, ugyanakkor azt is érzem, hogy minden kicsi legyőzött kísértés erőforrássá válik.
Fizikailag pedig ilyesmiket tapasztalok: nem érzem magam telinek, nincs a "meg sem tudok moccanni" érzés, nincs lelkiismeret furdalásom a "nem lenne szabad" étkezések miatt, frissebbnek érzem magamat, gondolom, kicsit több az energiám, mert nem vonja el azt a szinte állandó emésztés. Kilókról nem beszélek, számokat sem fogok mondani, mert nem az a lényeg (bár kétségtelenül fontos, de nagyon privát adatok ám ezek!). A lelki folyamatokat, az akarat erősödését, a szabadság tapasztalatát, a testemmel való ismerkedést sokkal fontosabbnak tartom.
Ma van a harmadik napja, hogy a változás elindult bennem... bár ez így hülyén hangzik, nem jó a fogalmazás. Hiszen a változás nem egyik napon indul, hanem hosszú folyamat előzi meg, esetemben évek, és aztán jön egy pont, amikor megszületik egy döntés. (Utána meg gondolom, jön sok pont, amikor meginog, megkérdőjeleződik, elgyengül az akarat.) Ezen a folyamaton is sokszor átmentem már, azt hiszem, azzal a különbséggel, hogy akkor az önsajnálat szintjén megálltam, amikor a lelki okokat és a knowhow-t kerestem. Valahogy hiányzott egy pici löket, hiányzott a belső erő ahhoz, hogy ki tudjam mondani: vagyok annyira fontos magamnak, hogy tegyek azért, hogy elfogadjam, értékeljem, szeressem a testemet, a testemben lakó nőt; hogy konkrét lépéseket tegyek azért, hogy az a valaki, aki a védőfalaim alatt, a hol vastagabb, hol vékonyabb védőrétegeim mögött rejtőzik, de elő szeretne bújni, értékesnek élhesse meg magát. És az a valaki, aki pedig ezt mindenzidáig nem engedte, nem akarta, elég erősnek mutatkozzon arra, hogy elinduljon valami. Igazán, visszavonhatatlanul, elszántsággal.
Valahol, talán a már említett pszichowellness lap írójánál olvastam, hogy bizony bármilyen függőségben szenved az ember, a leszokás a teljes megvonással érhető csak el. Esetemben persze ez nem azt jelenti, hogy nem ehetek. De tudom, hogy ha nincs határ, nincs korlát, akkor jön az, hogy szinte észrevétlenül, de egész nap volt valami a számban, talán egy-két órás szüneteket tartottam. Nem kell itt nagy adagokra gondolni, de mint tudjuk, sok kicsi sokra megy. Úgyhogy, miután több helyen is olvastam a napi háromszori étkezés elégséges mivoltáról, úgy döntöttem, ez lesz az első lépés. Az egyik ilyen hely Polcz Alaine Főzzünk örömmel című szakácskönyve volt. Nagyon szeretem ezt a könyvet, nem csak az ízes receptek, hanem Alaine lelkülete miatt is, sokszor csak töltekezésképpen olvasgatom, most is felütöttem, hogy elolvassam a fogyókúráról szóló részt. Ő is az életmód váltásra ösztönöz, főként akkor, ha az ember (mint most jómagam) az ideális súlya felé szeretne közelíteni és valóban szükségét érzi a változtatásnak. Az étkezésről ezt írja:
A felnőtteknek bőven elég a napi három étkezés... Közben semmi. Nassolás soha. A nassolás korunk ideges tünete, a hízás egyik komoly oka. Orális nyugtalanság, pótcselekvés, amely drága és veszélyes.
Hányszor étkezzünk egy nap? A háromszor és az ötször vélemény ütközik egymással. Egyik oldalon azt mondják, a három elég egy egészséges felnőttnek, másik oldalon a kiegyensúlyozott vércukorszintet látják biztosítottnak a napi ötszöri, megfelelő étkezéssel. Az ötöt már próbáltam, legtöbbször túl soknak bizonyult, négy vagy három is elég lett volna. Úgyhogy az életmódváltásom első pillére a napi három étkezés lesz. Nagyon nagy kihívás ez nekem, aki korábban tényleg rengeteg apró nasit fogyasztottam. Az elmúlt napokban izgalmas kaland volt számomra figyelni, hogy mikor támad fel bennem az "úgy ennék valamit" gondolat. Milyen lelkiállapotban ér, valóban éhség áll a háttérben? Ha nem, akkor mi más? Megfigyeléseim, ha őszinte vagyok magamhoz és az olvasóhoz is, teljesen egybevág a fenti Polcz Alaine idézettel: sokszor azt vettem észre, hogy csak idegességből, szorongásból, fáradtságból, önvigasztalásból akartam volna enni... csak egy kicsit... mert megérdemlem... De ilyenkor megálljt parancsoltam, újra gyűjtöttem az erőmet, emlékeztettem magamat a pár nappal ezelőtt felszított elhatározásra, igyekeztem kihívásként, megválaszolandó kérdésként tekinteni az evés-vágyra és továbbálltam, másba fogtam, ittam egy kis teát és magamban hálát adtam azért, hogy még egy ilyen pillanaton túl vagyok. Nem volt könnyű, ugyanakkor azt is érzem, hogy minden kicsi legyőzött kísértés erőforrássá válik.
Fizikailag pedig ilyesmiket tapasztalok: nem érzem magam telinek, nincs a "meg sem tudok moccanni" érzés, nincs lelkiismeret furdalásom a "nem lenne szabad" étkezések miatt, frissebbnek érzem magamat, gondolom, kicsit több az energiám, mert nem vonja el azt a szinte állandó emésztés. Kilókról nem beszélek, számokat sem fogok mondani, mert nem az a lényeg (bár kétségtelenül fontos, de nagyon privát adatok ám ezek!). A lelki folyamatokat, az akarat erősödését, a szabadság tapasztalatát, a testemmel való ismerkedést sokkal fontosabbnak tartom.
péntek, április 09, 2010
Egy életmódváltás története I.
Húúú, nagy levegő...és akkor belekezdek. Mert nagyon régóta készülök ezzel a bejegyzéssel, igazából nem is kifelé, hanem magamnak a legfontosabb leírni mindazt, amit gondolok, érzek az evéssel kapcsolatban. Számtalan címen gondolkodtam, sok minden eszembe jutott: diéta, fogyókúra, életmódváltás, pszichowellness, vagy ezek együtt, keverve, összekapcsolva. Azért nehéz címet adni, mert nagyon sokrétű kérdésről van szó, ami régóta foglalkoztat, gyűjtöm a tapasztalataimat, leginkább a belső megfigyeléseimet és nagyon nagy felelősségnek érzem leírni, kiírni magamból ezeket. Részben azért, mert nem akarom, hogy később bárki is kérdőre vonjon. Mégis azt érzem, nagyon fontos írni róla, talán nem vagyok egyedül a kétségeimmel, problémáimmal.
Újra itt a tavasz (akármennyire is nekem ez még valahogy nem igazából az, az idő lehetne még jobb), újra vészes közelségbe ért a "megmutatom magamat" évszak, és újra meg kell barátkoznom a testemmel, illetve újra támad a kihívás, kérdés, hogy hogy is vagyok ezzel a testem-fogyásom, súlyom-miért nem megy kérdéssel.
Nagyon szeretek enni. Szeretem a finom ízeket, illatokat, szeretem elkészíteni őket, élvezem, amikor társaságban nem kell figyelnem, számolgatnom, csak öröm-ehetek kedvemre. Igen ám, de ennek bizony megvan a hátulütője. Sokáig azt gondoltam, hogy sorscsapás, hogy hízékony vagyok. Bármilyen kicsi "kilengést" azonnal jelez a szervezetem. Azt szoktam mondani, hogy ha ránézek valami finomságra, máris hízok tőle pár dekát. És bizony az a helyzet, hogy nem alkalmi kilengések-kiegyensúlyozott étrend a napi életem mérlege, hanem talán szinte pont fordítva. Az elmúlt időben sok volt a kilengés (más sem volt). Túl sok. Persze eddig is voltak ilyen időszakok az életemben, de a háttere, okai nem igazán foglalkoztattak. Letudtam azzal, hogy most ez van, nehezebb időszak, tél, bánat, szükségem van az "orális vigasztalásra". Most azonban valahogy más a helyzet. Nem hagy nyugodni a dolog. Szeretnék utána járni, szeretném tudni, miért rugaszkodtam el annyira a szükségestől, miért nem elég az elég, mi hiányzik, amit az evés által próbálok pótolni.
Meggyőződésem, hogy nem csak engem érint ez a kérdés. Amikor járok-kelek az utcán, az emberek nagy része eszik. Teljesen mindegy, hogy hány óra van, délelőtt fél 11 vagy délután 4, esetleg este 10, sok útközbe evő embert látok. Biztosan nem csak azért esznek, mert éhesek. Illetve ez így nem igaz: valószínűleg éhesek, csak sajnos az az érzésem, valami másra éheznek. Azt gondolom, hogy a valódi éhségérzetet nem is nagyon ismerjük már. Sokszor figyelem meg magamon, hogy mondjuk reggeli után 1-2 órával már éhesnek érzem magamat. Ám amikor néha sikerül megállni és nem kapok be rögtön ilyenkor valamit, akkor kiderül, hogy valójában nem vagyok éhes, hanem valami más érzés késztetne arra, hogy egyek:fáradtság, ingerültség, csalódottság, szomorúság vagy éppen öröm. De azért általában negatív érzések társulnak ezekhez a hamis éhségérzetekhez. Csak ha már ennyire rögzült, hogy ilyenkor finom falatok adnak rövid távú enyhülést... akkor bizony kijelenthetem, hogy evésfüggésben szenvedek. Nem túl vidám felismerés, de ez van.
Idáig jutottam az elmúlt hónapok töprengései alatt és azt hiszem, megérett bennem, hogy változtatni kell. Októberben leszek 33 éves, szeretném magamat megajándékozni egy olyan Esztivel, aki jól érzi magát a bőrében. És nem csak egy bikiniszezonon keresztül, hanem hosszú távon. Persze, tudom én, hogy így is lesznek olyan napok hetek, amikor nem feltétlenül fogom állandó jelleggel jól érezni magamat testemben, de szeretnék ebben előre lépni, fejlődni. Nem csak az étkezésről van itt szó, hanem nagyon fontos szerepet játszanak a lelki tényezők is. Hiszem, hogy valódi eredményt, változást csak úgy lehet elérni, ha feltárom az okokat és amennyire tudom, azokat is próbálom orvosolni, gyógyíttatni, megoldani.
A fent belinkelt pszichowellness oldal sokat segített. Sokféle módszert, életmódot próbálgattam, nézegettem eddig is, de a lelki oldalával a dolgoknak senki nem foglalkozott ilyen mélységben. Egyetértek azzal, amit ír: a túlsúly tünet, felhívás az embernek, hogy valami miatt kibillent az egyensúlyból. Üzen a testem, hogy tenni kell azért, hogy újra megtaláljam ezt az egyensúlyt.
Igyekszem itt a blogon számot adni majd a tapasztalatokról, külső-belső történésekről, s ha valakinek vannak hasonló gondolatai, dilemmái, szívesen várom!
Újra itt a tavasz (akármennyire is nekem ez még valahogy nem igazából az, az idő lehetne még jobb), újra vészes közelségbe ért a "megmutatom magamat" évszak, és újra meg kell barátkoznom a testemmel, illetve újra támad a kihívás, kérdés, hogy hogy is vagyok ezzel a testem-fogyásom, súlyom-miért nem megy kérdéssel.
Nagyon szeretek enni. Szeretem a finom ízeket, illatokat, szeretem elkészíteni őket, élvezem, amikor társaságban nem kell figyelnem, számolgatnom, csak öröm-ehetek kedvemre. Igen ám, de ennek bizony megvan a hátulütője. Sokáig azt gondoltam, hogy sorscsapás, hogy hízékony vagyok. Bármilyen kicsi "kilengést" azonnal jelez a szervezetem. Azt szoktam mondani, hogy ha ránézek valami finomságra, máris hízok tőle pár dekát. És bizony az a helyzet, hogy nem alkalmi kilengések-kiegyensúlyozott étrend a napi életem mérlege, hanem talán szinte pont fordítva. Az elmúlt időben sok volt a kilengés (más sem volt). Túl sok. Persze eddig is voltak ilyen időszakok az életemben, de a háttere, okai nem igazán foglalkoztattak. Letudtam azzal, hogy most ez van, nehezebb időszak, tél, bánat, szükségem van az "orális vigasztalásra". Most azonban valahogy más a helyzet. Nem hagy nyugodni a dolog. Szeretnék utána járni, szeretném tudni, miért rugaszkodtam el annyira a szükségestől, miért nem elég az elég, mi hiányzik, amit az evés által próbálok pótolni.
Meggyőződésem, hogy nem csak engem érint ez a kérdés. Amikor járok-kelek az utcán, az emberek nagy része eszik. Teljesen mindegy, hogy hány óra van, délelőtt fél 11 vagy délután 4, esetleg este 10, sok útközbe evő embert látok. Biztosan nem csak azért esznek, mert éhesek. Illetve ez így nem igaz: valószínűleg éhesek, csak sajnos az az érzésem, valami másra éheznek. Azt gondolom, hogy a valódi éhségérzetet nem is nagyon ismerjük már. Sokszor figyelem meg magamon, hogy mondjuk reggeli után 1-2 órával már éhesnek érzem magamat. Ám amikor néha sikerül megállni és nem kapok be rögtön ilyenkor valamit, akkor kiderül, hogy valójában nem vagyok éhes, hanem valami más érzés késztetne arra, hogy egyek:fáradtság, ingerültség, csalódottság, szomorúság vagy éppen öröm. De azért általában negatív érzések társulnak ezekhez a hamis éhségérzetekhez. Csak ha már ennyire rögzült, hogy ilyenkor finom falatok adnak rövid távú enyhülést... akkor bizony kijelenthetem, hogy evésfüggésben szenvedek. Nem túl vidám felismerés, de ez van.
Idáig jutottam az elmúlt hónapok töprengései alatt és azt hiszem, megérett bennem, hogy változtatni kell. Októberben leszek 33 éves, szeretném magamat megajándékozni egy olyan Esztivel, aki jól érzi magát a bőrében. És nem csak egy bikiniszezonon keresztül, hanem hosszú távon. Persze, tudom én, hogy így is lesznek olyan napok hetek, amikor nem feltétlenül fogom állandó jelleggel jól érezni magamat testemben, de szeretnék ebben előre lépni, fejlődni. Nem csak az étkezésről van itt szó, hanem nagyon fontos szerepet játszanak a lelki tényezők is. Hiszem, hogy valódi eredményt, változást csak úgy lehet elérni, ha feltárom az okokat és amennyire tudom, azokat is próbálom orvosolni, gyógyíttatni, megoldani.
A fent belinkelt pszichowellness oldal sokat segített. Sokféle módszert, életmódot próbálgattam, nézegettem eddig is, de a lelki oldalával a dolgoknak senki nem foglalkozott ilyen mélységben. Egyetértek azzal, amit ír: a túlsúly tünet, felhívás az embernek, hogy valami miatt kibillent az egyensúlyból. Üzen a testem, hogy tenni kell azért, hogy újra megtaláljam ezt az egyensúlyt.
Igyekszem itt a blogon számot adni majd a tapasztalatokról, külső-belső történésekről, s ha valakinek vannak hasonló gondolatai, dilemmái, szívesen várom!
