Virpi - blogajánló

Ezt érdemes olvasni!

minireklám

Felkerült egy bejegyzés a másik blogra, itt elolvashatjátok. Mindig kérdéses, hogy vigyem-e a kettőt, nem is viszem, hisze alig írok oda, ide is ritkábban mostanság, de nincs szívem összeolvasztani őket. Még nincs.
Amúgy ma paradicsomos zöldségragut ettünk kölessel, holnapra borsófőzeléket tervezek sült csirkével, a hétvégén pedig két sütit is meg akarok sütni, egy kávés-diósat és egy citromos-áfonyásat, a receptek majd jönnek.
És egy prózai kérdés: nincs ötletetek a fagyasztott sóska felhasználására? A sóskamártást csak én szeretem, levest tudok még elképzelni... egyéb?

100.

Fordulók jönnek, ez a mostani vezeti a sort, ez a 100. bejegyzés a blogon. És milyen szép, hogy azért született, mert díjat kaptam! Köszönöm ezúton is Anninak, hogy gondolt rám, megtisztelt vele, nagyon jól esik.
A díjjal kötelezettségek is járnak, örömmel teszek eleget nekik:

• Írj egy bejegyzést, amelyben közzéteszed a Liebster-Blog képet, és másold be ezt az útmutatót.
• Linkeld be annak a személynek a blogját, akitől a díjat kaptad, és hagyj nála egy hozzászólást, hogy elfogadod a díjat, és add meg a bejegyzésed elérhetőségét.
• Ezután gondolkodj el, melyik az a 3-5 blog, amelyiknek tovább szeretnéd adni a díjat, linkeld be őket a bejegyzésedbe, és értesítsd őket egy hozzászólásban a jelölésről.
• Tehetséges kezdő blogolókat részesíts előnyben, ne olyanokat jelölj, akiknek több 100 követője van.

És akiknek én továbbadom:
www.hazamtaja.blogspot.com
www.olajzoldlevelekkeken.blogspot.com
www.nyarikonyha.blogspot.com

A nyírfacukorról

Örvendetes dolog történt, megkerestek a nyírfacukor magyarországi forgalmazói, hogy egy, a termékről készülő kiadványban felhasználnák az egyik receptemet. Apróság, de megtiszteltetésnek vettem. Megírtam nekik is, nem használom nagyon gyakran, mert rettentő drága, viszont igyekszem minél kevesebb cukorral főzni-sütni itthon. Ennek következménye, hogy kevesebbet sütök, olykor a nyírfacukorral. Bármiben használtam eddig, csak jó tapasztalataim voltak. Nézzétek meg a honlapot, hasznos infokat találtok róla.

Téli álom

Az elmúlt hetekben sokszor jutott eszembe a blog, de bevallom, nem volt miről írnom. Részben azért, mert nem alkottam semmi kimagaslót (jó, ettünk finomakat, csak nem gondoltam, hogy ide kell hoznom, olyat mindenki főz), másrészt pedig azért, mert igencsak lefoglalnak a téli túlélés feladatai: kicsi házunk fűtésének koordinálása, hóban babakocsizás kilométereken át, hányó-fosó gyermekek ápolása, háztartási keksz ésszerű adagolása a nehéz napokon, heteken át tartó hurutus köhögés csillapítása... de mindezek előtt sajnos saját nyavalyákkal is sokat bajlódtam, bajlódom. November elején elkezdett dagadni a lábam, aztán a két karom és bizony az ezzel járó fájdalmak és kellemetlenségek blokkolták az energiáimat. Nagyon büszke vagyok rá, hogy egész eddig kimaradtam az egészségügy kavalkádjából, de ezen rejtélyes betegség kapcsán bizony igencsak belekerültem. Plusz nehezítő körülmény, hogy ugye most már nem a fővárosban élünk, vidékről, még ha az nem is jelent több száz kilométert, egészen más, sokkal körülményesebb az egész. De nem panaszkodom, minden vizsgálatot meg tudtam oldani, gyerekvigyázónk is lett, olyan, mint a nagykönyvben, így könnyebb programban, gyerek-nélküli időben gondolkodnunk és a kezelések, kivizsgálások logisztikája is könnyebb volt. Szóval mindezen körülmények miatt a főzési lendületem bizony eléggé megcsappant, talán csak téli álmot alszik. Egyszerű dolgokat készítek, sok zöldséget eszünk, és nem tudom, ma reggel valahogy megint tárkonyos levest kívántam. Szerintem én abból bármikor, bármennyit tudnék enni, annyira szeretem. Ma nem volt itthon szinte semmi, így a levesbe krumpli, sárgarépa és cukkini került, sok hagyma, fokhagyma meg a fűszerek. Ennél jobb, több, különlegesebb most nem kell.
Igyekszem azért lassan ébredezni ebből az álomból, tartsatok ki!

A kreatív energiák talán újra visszatérnek

Hát itt vagyunk. Megtörtént, elköltöztünk. Nagyon leült a blog, leültek a blogok az utóbbi hetekben, ígérgettem mindenfélét, de nem lett belőle semmi, bocs.
Bevallom, a költözés és az azt megelőző pakolászás nagyon megviselt. Leginkább onnan éreztem, hogy eltűnt belőlem a kreatív energia. Illetve abban nyilvánult meg, hogy rendezni, rendszerezni próbáltam a dobozainkat, a dolgainkat, ez is kívánt némi kreativitást. És közben csak a fejemben tudtam írni, a géphez nem jutottam, max a levelekig. Írtam arról, hogy mit választottam a könyves dobozomba (megegyeztünk a párommal, hogy mivel nagyon kicsi a ház, kevés lesz a helyünk, mindenki 1-1 doboz könyvet pakolhat magának), aztán ahogy szűkült a kör, arról, hogy melyik szakácskönyveim, konyhai ketyeréim jönnek velem a házba és mik azok, amik a következő durván egy évet a garázsban fogják tölteni egy doboz mélyén. Írtam a fejemben arról is, hogy ebben a nagy kavarodásban mennyire megnőtt az egyszerű dolgok jelentősége: hogy milyen jól tud esni egy rántotta (főleg, amióta Malackaraj hatására csak vajjal vagyok hajlandó elkészíteni), néhány egyszerű nyers zöldség, a friss gyümölcs. Írtam (volna) arról is, hogy a fogyókúrával is hadilábon állok, hogy megint jártam mélységekben, amikor a sok teher miatt az étel lett a vigaszom, de hogy most már sokkal hamarabb észleltem és próbáltam tenni ellene. Aztán ezek a posztok nem jelentek meg, de közben mégis lett egy új rendszeres olvasóm, született egy-egy új komment és meghívást kaptam a gasztrominer oldalra. sokszor éreztem, hogy kihúnyt belőlem a blog-szikra, de nem akartam befejezni, mert titkon reménykedtem benne, hogy a friss levegő, a természet közelsége új inspiráció forrása lesz a lelkemben és a konyhámban is.
Most úgy tűnik, efelé haladok.
Nagy főzéseket még nem rendezek, elég messze lakunk beszerzési lehetőségektől, úgyhogy kicsit szervezettebben kell megoldanom a főzést, vásárlást, de igyekszem kihasználni az ősz színeit, ízeit és utat engedni az eltűntnek hitt kreatív energiáimnak.

Addig csak annyit, hogy az egyik első normális ebédünk címeres olasz tészta volt valódi genovai pestoval... mennyei!

Eltűnésem oka

A másik blog választ ad rá. Szóval eladtuk a lakásunkat, kb 5 hetünk van, hogy összepakoljuk az életünket és otthont találjunk valahol.
Mivel a pakolás és a két gyerek elég sok feladatot adnak, úgy döntöttem, hogy a költözésig nem főzök. Illetve, hogy teljesen pontos legyek, hétközben nem főzök, hétvégén igen, ennyi jót mindenki megérdemel.
És hogy ne menjen el a kedvetek a blog olvasásától, péntekenként megjelenítem majd a hétvégi menüt, amit kedvenc szakácskönyveimből/blogjaimról fogok összeállítani, minden hétvégén más-más könyv/blog lesz a soros. Az egyik legnagyobb kedvenccel, Nigel Slater-rel fogom kezdeni, jó kis finomságokkal készülök, jönnek majd a receptek.

A hétközbeni ebédeket pedig rendelem. Hááát, erről is tudnék írni, fogok is, az első héten az egyik legnevesebbet (G...) teszteltem, de sajnos azt kell mondjam, gáz. Hogy lehet ugyanazt az ízt reprodukálni kb minden ételnél? Illetve igazság szerint nem minden gáz, a menü, amit a gyerekeknek össze szoktam állítani, egy adagot kettőjüknek, vigyázva aváltozatosságra, egészen ehető (pedig én kényes vagyok rá, elhihetitek). Magamnak viszont, hogy kihasználljam az alkalmat és hasznos is legyen a dolog, fogyókúrás kajákat rendelek, na az tényleg gáz, legtöbbször. Jövő héten egy másikat fogok kipróbálni, majd arról is beszámolok. De azért a hétvégét nagyon várom már!

új

blog indult arról, amint egy városi lány elindul belső hangjai után
Gyertek, olvassátok!

...még élek...

...hajnal van, a nap, a család még alszik, én nem tudok...
...otthonkeresés, bizonytalanság, kérdések, feladatok...

Közben pedig nem nagyon főzök, túlélésre megyek, ha lehet, frisset eszem a gyümölcsből (bár a hétvégén sikerült frenetikus gyümölcslevest rittyentenem, de most őszintén! Mi bonyolult van abban? Csak felvágom a gyümölcsöket, 5 perc alatt puhára párolom pici fahéjjal és cukorral, felöntöm annyi vízzel, amennyit kíván, tejfölös-joghurtos vaníliapudinggal picit sűrítem, egy éjszakát állni hagyom és reggelire, ebédre, vacsorára ezt eszem... napokig...)

Remélem, lassan rendeződnek soraink és akkor lehet, hogy újabb bloggal is jelentkezem:)

Aki néha még idekukkant, ne adja fel! Előbb-utóbb újra egymásra találunk, a blog és én...

Nyári üzemmód

Húúúúú, nagyon el vagyok maradva a blogírással, bocs.
Bevallom, legtöbbször nem nagyon tudtam az elmúlt időben, hogy miről is írjak. A főzés minimális volt, akkor is csak nagyon egyszerű, gyors kajákra futotta. Az evéssel-főzéssel-vásárlással kapcsolatban pedig rengeteg kérdés, kétely fogalmazódik bennem, csak valahogy nem találtam időt rá, hogy leírjam. Pedig szerintem érdemes lenne együtt gondolkodni.
Tombol a gyümölsszezon, az áruk elképesztő. Legszívesebben nem főznék belőlük semmit, csak úgy nyersen enném kilószámra, ha tehetném. Talán idén van először, hogy többször eszembe jut, sajnálom a gyümölcsöt sütibe, levesbe, hús mellé, mert csak úgy magában már annyira finom! Azért persze készül belőlük ez-az, de bizony sokszor elgondolkodom azon, hoyg milyen állati szerencsés vagyok, hogy megtehetem még, hogy megveszem, nem csak az almát, banánt, hanem a barackokat, meggyet, cseresznyét (na, ebből tényleg minimálisat vettem idén, valahogy nem tudtam megbarátkozni az árával), bogyósokat... Egyelőre megtehetem. De tudom, nagyon sokan vannak, akik nem tehetik, vagy sokkal kevesebbet, egyszerűen ünnep számba megy a gyümölcsevés. Mert egyszerűen nem telik rá. És bevallom, kicsit ez a gondolatkör forog bennem tovább a főzés-vásárlás kapcsán is. Minden nagyon drága. De fontos, hogy ne csak olcsó legyen, amit főzök, de egészséges is. És ezt nem könnyű összehozni. Úgyhogy sokszor küzdök, hogy azok az egyszerű dolgok, amiket kaigyalok, menjenek-e, minek menjenek a blogra. Hiszen,ha körbenézek a gasztroblogok világában, azért azt látom, hogy bizony sokszor kerül az asztalra olyan ennivaló, ami nekünk drága lenne. Egy sima borsófőzeléket meg mégsem tehetek föl?!
Hát, ez van mostanában. Azért néha egy-egy ismerős reakciója, ismeretlen,dicsérete, általam nagyra tartott bloggerina kommentje segít, hogy nem fölösleges, hiábavaló úri huncutság az írás.

Ti hogy oldjátok meg a legyen egészséges-olcsó-finom-változatos feladatot?

Káli-medence-szerelem!

Ahogy közeledünk, gyorsabban dobog a szívem, kapkodom a fejem, hogy ez már az, itt vagyunk már, ezek már azok a hegyek? És amikor végre odaérünk, robogunk a Káli-medence lélegzetelállító lankái között, akkor megszűnik az idő, nem marad semmi, csak a gyönyörködés, a csodálat, a bámulás... Ilyen szerelemben élek kb 5-6 éve. Egyszerűen magával ragad a táj, legszívesebben csak ülnék a medence közepén és szívnám magamba azt a különleges energiát, ami árad a helyből. Persze két kicsivel ez nem egy könnyen kivitlezhető dolog, de hát jövök én még ide...
Pár éve különleges ajándékot kaptunk az élettől, barátokra leltünk a Káli-medencében. Méghozzá nem is akármilyenekre! Egy kedves német házaspár tévedt erre a vidékre majd' húsz évvel ezelőtt, beleszerettek, házat vettek, pedig nem akartak, gyökeret vertek. Megtanultak magyarul, beleásták magukat a helyismeretbe, helytörténetbe, tudják, hol van jó hentes, zöldséges a környéken, amikor nekünk hűvös a Balaton vize, ők már fürdenek benne, és beszélgetnek, szívből mosolyognak, meleg otthont nyitva minden hozzájuk tévedőnek.

Náluk jártunk a hétvégén. Ebben a fura őszi júniusban jó volt megmelegedni náluk, fürödni kicsit a kedvességükben, otthonuk barátságában, reményteliségükben, bizakodással teli lelkületükben.

Ma reggel, ahogy az ablak előtt álltunk a háziasszonnyal az esőbe bámulva, kifakadt belőlem:
- Milyen kár, hogy így esik! - mire Sabine csak ennyit mondott kedvesen, valódi belső örömmel, elfogadással-nyugalommal:
- Milyen jó, hogy tegnap olyan szép időnk volt!

Hát igen, ez az egy kicsi mondat jó útravaló volt. Keresd a jót, fogadd el a megváltoztathatatlant, ne berzenkedj mindig az ellen, ami van. Ha csak ezt az egyet tudnám, tudnánk tartani, milyen más lenne a világ!

Una notte a Napoli

Maimoni dalán felbuzdulva megosztanám én is az egyik nagy kedvencemet, Pink Martinitől. Valahogy ettől ott legbelül mindig kisüt a nap...
(És csatlakozom Garffyka hurráihoz, ez nálam is videoáttöltési premier!)

Hétvégi summa

Péntek: rettenetesen nyomott állapot, szinte jártányi erőm sincs, nem tudom, mi van, mi kavarog a légben, körülöttünk, bennem... de semmi bíztató...

Szombat: A. 40 éves, délután buli, leszakad az ég, de soha jobbkor, mire az ünnepelt előkerül a röpke 2 órás óvodai évzáróról, már a fű is száradni kezd a kertben, megtárgyaltuk a pálinka jótékony hatását, hogy hogyan lehet megszeretni az olajbogyót és Vicusnak is szereztünk takarót, hogy ne a karomon lógjon egész este. Az Ünnepelt kedvence a brownies, így teán-csokin-kávén kívűl még kap egy házi browniest (tudjátok, a Nigel Slater félét) és nem bírom ki, sütök egy blondiest is (fehércsokis változat, Stahl könyvéből, recept majd jön), aminek a széleit levagdosom, itthon pusztítjuk, állati jó!

Vasárnap, Gyereknap: későig alvás, Hűvösvölgy, rendőr lovak, tűzoltóautó, erdei séta, saláta ebéd, mászófal és trambulin, túl késői alvás délután, két mosás, játék, játék, játék...

Jó volt.

Ui.: Ja! És hányszor lehet életmódot váltani? A dologról való hallgatásom mögött bizony lustaság lapul(t), de most újult erővel folytatom a megkezdetteket, majd jönnek a beszámolók! Mindenesetre érdekes tanulság, hogy egy-egy nehezebb időszakban milyen könnyen visszakúsznak a régi szokások, beidegződések az evéssel kapcsolatban. Azt hiszem, jót teszek magammal, pedig a lelkiismeretfurdalás mellett a súlyom is nő, az önértékelésem meg csökken.

Milyen jó, hogy mindig lehet újra kezdeni!

Huncut Tündér születik

Este 10, hulla vagyok, vendégségből haza, Bucus feldobott állapotban, alig lehet lenyugtatni, elcsendesíteni. De lassan pizsama kerül rá, ágyban fekszik, kicsi agya azonban még pörög-pörög, mi minden történt, merre járt és mesét még, még, még, Mama, még, még, még... Nekem meg már nincs erőm, Apáért kiáltok, jöjjön már, ne hagyjon magamra ebben a helyzetben, már nagyon terhes... Neki nincs sok kedve, fáradt ő is, fél a kudarctól talán, hogy nem elég Bucusnak, nálam viszont győz, eluralkodik a mérhetetlen fáradtság és nem érdekel, jöjjön, mert én tovább nem...
Ajtócsapás a vége.
Mérgesen bevackolom magam az ágyba és siettetem az alvást... Jön is, gyorsan...

Éjfél. Arra a bizonyos melegségre ébredek. Kétségbeesés, tudom mi az! Hiszen még öt hét! Még ne! Jajj! Biztos az ajtócsapás miatt! Kicsi lány, várjál! Nem vár, jön a víz, ezt nem lehet megállítani. Drágám, ébredj, itt az idő. És ne haragudj, nem kellett volna úgy kiborulnom! Most össze kell kapaszkodnunk! Ugye? Megölel, hívjuk a szülésznőt. Nyugtat, hogy ha itt az idő, akkor jöhet a pici lány. Biztos nagyon kíváncsi már arra a kinti világra, amit a mamáján keresztül eddig megismert.
Irány a kórház (csomag persze sehol, most fél óra alatt összedobom, ami itthon marad, az nem is kell). Anyukámat riasztjuk, Bucuskámra figyeljen. Izgalommal, aggódással teli szívvel ülünk az autóba.
Megérkezünk, vizsgálat, kikérdezés, mekkora is? 35 hetes? Háát, akkor gondoljuk meg, hogy maradunk-e, itt nincs koraszülött ellátás, ha bármi baj van, viszik a babát máshova. Vagy akkor föl sem vesznek, egyenesen irány egy másik szülészet. Nem, én csak itt, csak velük, itt az orvosom, itt a világ legjobb szülésznője, számomra Velük lehetséges az a szülés, amit szeretnék, elképzelek. Maradunk. Az ügyeletes bíztat, meglesz ennek a babának a súlya, szerinte nem lesz baj. 24 óra várakozás, ha semmi, indítás.
Elhelyezkedem, semmi. Víz csordogál, fájás egy szál sem. Ok, aggódást picit félreteszem, jó helyre helyezem és befelé figyelek. Hagyom, hogy Ina May Gaskin könyvének (Útmutató a szüléshez) szavai, gondolatai jöjjenek belülről, és beszélgetni kezdek: a picivel, a testemmel. Nagyon erősem hiszem, hogy a gondolat teremt, indít, éltet, mozdít, életet adhat. És a 24 óra számomra nem más, mint folyamatos beszélgetés: gyere, kicsi lányom! Ha már elfolyattad azt a vizet, akkor indulj, ne várjuk meg, amíg kívűlről... Testem, drága, aki eddig vigyáztál rá, engedd el, engedd ki, nyílj meg Neki, nyisd meg az utat előtte, hadd menjen, jöjjön, életre-világra, örömünkre! Ezt és hasonlókat mondok, mondok befelé, más nem is létezik. Semmi, órákig semmi.
Eltelik a következő nap, este vizsgálat, kicsit elindult a tágulás. Hurrá! Csak így tovább. Éjjel nincs indítás, a reggelt megvárják. Nyertünk pár órát, megy tovább a belső bíztatás. Megint órák telnek, inkább ébren, mint álomban. És akkor valami megmozdul. Az órámra nézek: éjfél. 24 órája... Várjuk meg, mi lesz belőle... 10 perc és megint. Aztán megint. Akkor elindult, hála!!! És szép szabályosan jönnek, sokáig csak figyelem, szólni se szólok, nehogy vaklárma legyen. Aztán úgy fél kettő felé megyek az ügyeleteshez: szerintem elindult. Megvizsgál, bizony, jön már! Férj, szülésznő, doki riaszt, átköltözünk a szülőszobába. És időtlenségbe lépve indul a tánc, a folyam, ami megállíthatatlan, indul a nagy próba, jön a hatalmas kihívás, nőt próbáló feladat, hogy az ösztönös ellen cselekedve, a fájdalmakat magamhoz ölelve segítsem a világra a kicsi lányt, aki szélsebesen halad és hajnali 3.43 perckor kibújik mamája öléből a világra! Isten hozott, kicsi Villő, annyira jó, hogy megszülettél és hogy így! 2800 gr, méghogy kicsi! Rendben van, jól van, nemsokára együtt pihenjük ki életünk legcsodásabb-fájdalmasabb-gyönyörűbb élményt.


Azóta eltelt 1 év. De a szülés élménye a mai napig az örömkönnyekig megmozgat. És persze látni, tapasztalni a fejlődést, a kettő egymásra találását, csiszolódását, a huncutság születését Vicus szemében... fantasztikus! Nincsenek rá szavaim, elakad bennem a levegő, akár írni vagy beszélni szeretnék róla.

Isten éltessen, drága kicsi lányunk!

Péknél az esőben

Három napos szobafogság után úgy döntöttem, ma már jobb idő van, délutáni alvás után elmegyünk sétálni, dacolva széllel, esővel, hideggel, kedvetlenséggel, a meleg szoba hívogatásával. Persze, mivel ennyi érv szólt a séta ellen, ki kellett találnom valamit, ami miatt érdemes elindulni. Útba ejtjük a péket, ott uzsonnázunk és itthonra is feltankolunk. Javaslatomat élénk bólogatás fogadta, Bucus lelkesen készülődött. Vicust magamra kötöttem, bízva abban, hogy így jobban védem a szél ellen, és nekiindultunk így hárman, hős mama, egy kicsi, egy pici. Bucus könnyen választ már a pékség kínálatából, de Vicusnál még nagyon óvatos vagyok. Bár pár nap múlva lesz a drágám kerek 1 éves, sokkal óvatosabb vagyok Vele a hozzátáplálásnál, mint annak idején Bucussal voltam (néhány dolgot azóta is bánok). Nagyon figyelek arra, hogy tejet ne kapjon, még kiflibe rejtve sem, így neki mindig vizes zsemle jut. (Azért mindig megkérdezem az eladót a biztonság kedvéért, hogy tényleg vizes-e az a szemle.)

Szóval megérkezünk a pékhez, kiválasztjuk a finomságokat, ki-ki a magáét, fizetünk, elhagyjuk az egységet, kilépünk a szemerkélő esőbe, nekikezdünk a jóízű majszolásnak, amikor feltűnik nekem, hogy valaki nem majszol. Ajjaj, elfelejtettem! Vissza a boltba, kedves úr előreenged...
- Itt maradt valami? - kérdezi az eladó hölgy.
- Nem, csak elfelejtettem a zsemléket. Mondja, vizes a zsemle?
(Zavarodott mosoly suhan át az eladó arcán, mint aki nem érti...)
- Nem mindegy? Kint úgyis az lesz... - veti közbe a kedves úr széles mosollyal.

Csakazértis örömök

Már hetek óta készülök írni egy fontos élményemről, ami azóta is begyűrűzik az életembe, alakítja a mindennapokat. Pár hete fontos beszélgetésem volt G-vel, akihez kéthetente eljutok, hogy kicsit kényeztessem magam. Nem indult mély beszélgetésnek, hiszen alig ismerjük egymást, nem is erről szól a dolog, de egy kérdésem kapcsán olyan bölcs válaszokat kaptam, amik az elmúlt hónapok legfontosabb útravalójává váltak. Arról beszélgettünk, hogy mi segíti a fogyást. Végülis egy idő után a kétségbeesett embernő már mindenhol erre a kérdésre keresi a választ - én legalábbis akkor így voltam. És ellágyultam, amikor nem a táplálkozásról, nem is a mozgás fontosságáról kezdtünk beszélgetni, hanem arról, hogy mennyire fontos kilépni a rutinból. Megváltoztatni a beidegződéseket. Más szemmel nézni a dolgokat. Más módon tenni a hétköznapi feladatokat. Ő olyan konkrétumokra gondolt, mint pl másik kézzel kavarni az ételt, másik karban fogni Vicust, másik lábbal rúgni a labdába, mint ahogy megszoktam, más útvonalon menni az oviba, a piacra, mint ahogy egyébként. Monoton tevékenységekbe kicsi változatosságot iktatni pl 25ször behúzni a hasamat mélyizomból és ezt naponta 10szer megcsinálni. (Ezt azóta sem sikerült, ha eszembe jut, akkor is csak max 2-3szor tudom) Ezen a ponton mondtam G-nek, hogy azt nem hiszem, hogy ennek akkora hatása van, mintha napi 250 felülést csinálnék. Azt tanácsolta, próbáljam ki.
Apró, pici rutinokat változtatni, ami által jobban kell figyeljek, jobban dolgozik az agyam, változások indulnak el a sejtjeimben, testemben, a lelkemben.
Ezt én oda viszem tovább a mindennapokban, hogy próbáljak kicsit tenni az ösztönös reakcióim ellen és megtapasztalni, mit is jelent a szabad AKARAT. Pl, ha Bucus reggel 7 kor lelkesen invitál focizni - igyekszem nem mamaellenes akcióként felfogni ezt, hanem reggeli testmozgásként (jó, jó, tudom, kicsit röhejes) és egy pici magamba nézés, a fáradtság és lassúság leküzdése után, miután belül úgy döntöttem, igyekszem a lehető legjobb kedvvel kicsit focizni Vele. Az eredmény, hogy Ő állatira örül, élvezi, én meg kicsit rohangálok, cselezgetek, mozgok, élvezem, hogy játszhatok, gyerek lehetek megint. Fantasztikus ilyenkor megélni, hogy milyen sok múlik egy belső kis döntésen. Hogy tényleg tudok valami mellett és ellen is dönteni. Rájöttem, mennyivel többször sodortattam ezelőtt magamat az ösztönös reakcióim által, persze főleg a negatív dolgokban: nincs kedvem, fáradt vagyok, most keltem fel, kicsit pihenek, nem érek rá, stb.
Nem megy ez mindig. De azért jutott most mégis eszembe, mert amikor azt érzem, hogy a sok betegség megnyomorít, óriási terhet róva rám, akkor nem marad más - a saját túlélésem érdekében is -, csak az öröm és a humor eszköze ahhoz, hogy az itthon töltött napok (hetek) valóban gyógyítóak legyenek.

Ezek fényében a mai örömeim:

• reggel f8 - Bucus széles vigyorral hozza a tegnap elveszettnek hitt orrszívó csovecske fejét! Hurrá, megvan! Nem kell az egyetlen fejet minden használat után fertőtlenítenem!
• tegnap estére elment a hangom, de csak ma reggelre találtam benne örömöt: nem tudok kiabálni Bucussal, ha nagyon akarok, akkor sem!
• Vicus ma még nem volt lázas, és ez érezhető, egyre többet mosolyog!
• Vicus, ugyan nemsokára 1 éves lesz, és azt gondoltam, ekkorra már alig fog szopizni, most, hogy beteg, semmi mást nem eszik, csak anyatejet. Annyiszor szopik, mint újszülöttként...és őszintén szólva nagyon élvezem! Örülök, hogy van tejem, hogy szoptathatom, hogy nincs annyira rosszul, hogy nem tudna szopizni!
• ma végre újra volt kedvem hozzá, hogy tervezgessem a következő napok menüjét - Bucus kb 4 Kockásfülű meséje alatt átlapoztam egy fél Rachel Allen könyvet és hagytam, hogy inspiráljon...
• eljutottunk a piacra, és a kedvenc hentesem apróra vágta nekem a pörköltnek vett csirkecombokat ... kedvesen és örömmel ... egyszerűen jó hozzájuk járni (dilis dolog, hogy a hentesnél töltődöm, nem?)
• reggel a Klasszikon a Nessun' dorma ment ... ettől az áriától szinte mindig sírva fakadok, annyira gyönyörű...
• kreativitásomat is megélhettem: mit játsszunk 3 db százas papírzsepi csomaggal? Ma ez volt a 3.5 éves és a 11 hónapos közös játékmetszetében; dobáltuk - kinek pörög többet, lépcsőt, dobogót építettünk belőle, fülhallgatónak használtuk, korcsolyának ... és nevettünk, mind a hárman!
• úgy tűnik, összejön egy várvavárt nyaralás barátokkal!
• három kedves emailt is kaptam!

És végül, de nem utolsó sorban:

• megint van kedvem írni a blogra

Nincs kedvem...helyzetjelentés

Nem sajnáltatni akarom magamat, szó sincs róla. Egyszerűen nincs kedvem blogolni. Jó sokat gondolkodom rajta mostanában, hogy miről is szól ez az egész, miért is kezdtem el, már arra is gondoltam, hogy abbahagyom, de azt hiszem, túl hirtelen döntés lenne, így még maradok, csak kicsit lehet, hogy csökkentett üzemmódban.
Mert hogy most kicsit nehezebb. A gyerekek pár nap kihagyással szinte egyfolytában betegek, felsőlégúti mindenféle, és hát látni, hordozni a 11 hónaposat 39.5 fokos lázzal, szűnni nem akaró hurutos köhögéssel... hát, nem könnyű. Persze nekem is gyűlik a feszültség, fejben, gyomorban és fáj, gyötör, kijön...

A hétvége kétszeres ünnep volt (lett volna) számomra, egy ajándékkal kiegészülve. Péntek hajnalban megérkezett Rebeka, kedves barátaink harmadik picije, első leánykája, olyan jó volt osztozni az örömben! Isten hozott közöttünk, adjon Neked nagyon szép, tartalmas és örömteli életet, kicsi lány!
Aztán, szombaton volt 6 éve, hogy összekötöttük az életünket. Örökre. Érdekes volt belegondolni, hogy hogyan telt az a 6 évvel ezelőtti nap. És hogy hova jutottunk el ezen évek alatt. Párom szerint megkétszereződtünk. Sok élmény, öröm-bánat van mögöttünk. És rengeteg hála bennünk. Hogy a nehézségek közepette is megyünk tovább, remélhetőleg inkább előre, mint hátra.
És hát vasárnap anyák napja volt: igazi kisgyerekes anyanap volt betegápolással, aggódással, azzal az eltökéltséggel, hogy ezekkel együtt próbálok jókedvű maradni, még úgy is, hogy éjszaka csak 4-5 órát aludtam, két részletben.

Úgyhogy recept most nincs, biztosan lesz majd, ahogy jön, szabadon.

Afrikai harcsa a Balatonnál

Van egy telkünk a Balatonnál. Nem túl nagy telek, picike faházzal, a város (!) legszélén, utánunk még egy utca és az erdő... Csönd, nyugalom, madárfütty, pár gyümölcsfa: gyereknek-felnőttnek egyaránt paradicsom. Ezzel együtt valahogy minden évben újra meg kell barátkoznom a "mostantól rendszeresen megyünk a Balatonra" gondolatával. Amikor kezd kicsit jobb idő lenni, a párom már hét elején mondogatja, hogy milyen időt jeleznek a hétvégére és akkor "ugye lemegyünk?" Akár egy napra is érdemes, kb 50 perc alatt ott vagyunk, a két kicsivel ez még jól bírható távolság. Kicsit lusta és rugalmatlan természetem miatt azonban az első reakcióm ezekre a tavaszi lelkesedésekre mindig a szájhúzogatás. Először látom az útban a feladatot és a nehézségeket: pakolás, élelmezés megoldása (a környék nem egy gasztroparadicsom), ki mikor, hogy alszik, mennyire lesz hideg, hogy érünk haza... Egyszóval nem tudok neki felhőtlenül örülni. Sajnos. Ez így van, mióta gyerekeink vannak. Viszont amióta érzékelek némi változást magamban, ehhez a témához is megpróbálok kicsit másképp közelíteni. Döbbenetes, hogy mennyire hajlamos vagyok először a problémát látni és nem az örömöket!
Így indult a tegnapi napunk is, a már-már szokásos feszkóval. Aztán mélyen magamba néztem és elszégyelltem magamat. A család férfitagjai óriási lelkesedéssel készülődnek, Bucus alaposan megfontolja, hogy mit pakoljon a nagy útra, én meg itt nyavalygok? Nem tehetem meg velük, hogy nem próbálom megtalálni a magam számára is az örömöket ebben! Igenis, örülni fogok neki, velük lelkesedni, boldogan fogok friss levegőt szívni és a többi meg majd lesz valahogy. Az a fura, hogy amint nem hagytam, hogy belesüppedjek az önsajnálatba, tényleg elkezdett oszladoznia fejemben az aggódás felhője és helyére költözött egy pici lelkesedés. Az előre eltervezett harcsapaprikásnak valókat becsomagoltam és végül vidáman utaztunk az autóban a gyönyörű napsütésben. Ez volt a második idei napunk a telken: várt még ránk a víz visszaállítása, a tűzhely kihozatala... és a fűnyíró vajon működik? Megérkeztünk, a cseresznye és meggyfák virágba borulva, az orgona tele bimbókkal, a kapuban különleges fehér virágok fogadnak, madárcsicsergés mindenütt. A vizet beindítottuk, az üres gázpalack helyett találtunk egy másikat, amivel meg tudtam főzni az ebédet, és megvolt az első fűnyírás is. Csodás nap volt, még a kettővel arrébb órákon át (délután 2-5ig) robotoló, rendkívűl hangos fűnyíró sem tudta elvenni a kedvünket.
Az ebédünk pedig így alakult (nem tudom, miért van, hogy a friss levegőn minden sokkal finomabb!):

Tejfölös harcsapaprikás afrikai harcsából

Hozzávalók:
kb 80 dkg afrikai harcsa filé
1 nagy fej vöröshagyma
2-3 tk pirospaprika
1 kis doboz tejföl
1 csokor petrezselyem
só, bors
olaj

Az apróra vágott hagymát pici olajon megfonnyasztom, majd rádobom a piros paprikát, összeforgatom, mehet is a letisztított, kockákra vágott harcsa, majd felöntöm kevés vízzel, sózom, borsozom és fedő alatt párolom, kb 10 percig. Utána leveszem a fedőt és hagyom, hogy elpárologjon a víz nagy része. Hozzákeverem a tejfölt, párat rottyantok rajta, majd a végén megszórom a petrezselyemmel. Uborkát és zsemlét ettünk hozzá.

Aktuális kedvencek

Valahogy szakácskönyvekből, konyhai kütyükből sohasem elég. Gyönyörködtetnek, éhes pillanatokban jóllakatnak (tényleg, sokszor én a látványtól jobban érzem már magamat...) Persze nehéz megválasztani a jót, hogy ne bóvli, ne fölösleges X-dik darab kerüljön a polcra, szekrénybe. De most azt hiszem, sikerült igazán jól választani. Két szakácskönyvet rendeltem pár hete a neten, kedves barátaink hozták nekünk messzi országból, köszönet érte!
Az egyik Rachel Allen legújabb könyve, a Home Cooking. Tavaszias, nőies, jó kézbe venni, olvasgatni, a fantasztikus fotókban gyönyörködni. Alapvetően brit konyha, a jobbik része, persze, sok jó kis ötlettel, tippel, majd jönnek a receptek.

A másik nagy kedvencet pár nappal azelőtt rendeltem, hogy Limara meghirdette a soron következő VKF fordulót, melynek témája a gabona lett. A könyv pedig Kim Boyce Good to the Grain című, csodálatos gabonakönyve. Teljes kiőrlésű lisztből, amarant, árpa, hajdina, kukorica, kamut, zab, quinoa, rozs, tönköly és teff (!) lisztből készült finomságokkal van teli a könyv és a fotók egyszerűen bámulatosak! Azonnali konyhatündérkedésre, alkotásra invitálnak. A könyv utolsó fejezetében pedig lekvárrecepteket találhatunk, hogy az elkészült kenyerekhez, sütikhez, pékáruhoz méltó társ kerüljön az asztalra. De részletes leírást találunk minden gabonafajtáról, arról, hogy hogyan viselkednek főzés-sütés során, mivel érdemes őket párosítani, illetve hogy milyen eszközökkel tehetjük könnyebbé, élvezetesebbé a munkát. Sajnos a gyerekek betegeskedése miatt eddig csak a gyönyörködésig jutottam, így a VKF-re nevezni valószínűleg nem tudok, de nem baj, azért lassan folyamatosan hozom majd belőle a recepteket!

A végére hagytam a legjobbat! Nekem legalábbis fő kedvenc, nagyon jó kézbe venni...nem, ez nem egy szakácskönyv, de egyszer majd, ha teleírom, receptgyűjtemény lesz belőle...Vicusnak, Bucusnak vagy a még apróbbaknak. Ez pedig a Moleskine újdonsága, Moleskine Passions Recipe Journal. Kb 240 oldal van benne, kis matricák, elválasztók tartoznak hozzá, sok pici hasznos infoval el lehet látni egy-egy recept oldalát (előkészítése-főzési idő, hány személyre elég, milyen bor illik hozzá, sütési instrukciók...), a borítója jópofa konyhamintás, a lapjai meg egyszerűen moleskinesek... Szuper! Egyébként harmadik éve veszek magamnak Moleskine naptárt minden év kb novemberében. Három évvel ezelőtt körbekérdeztem, hogy nem tud-e valaki olyan éves zsebnaptárt, ami kicsit más, valahogy egyszerűen különleges és jó kézbe venni, lapozgatni. Akkor ajánlotta Zs, hogy tartsak vele, mert hamarosan indul megvenni a sajátját, egy Moleskinet. Ok, gondoltam, menjünk. Akkor nem tudtam még semmit erről a legendás naptárról. Majdnem visszahőköltem, amikor az árát megláttam, de aztán vettem egy nagy levegőt és gondoltam, ha már itt vagyok, kipróbálom, legyen ez magamnak az utószülinapi ajándékom. Aztán...beleszerettem. Nem tudom, mit tud, de tényleg olyan jó kézbe venni, beleírni (tudom, lüke tyúk vagyok, de minden évben keresem a jó tollat is hozzá, minden tollal valahogy más benne az írás). Azóta minden évben kicsit más volt a Moleskine naptáram, kétszer fekete, egyszer piros, most meg itt van ez a gyönyörűség. Ez az én kis hülyeségem, kis női szeszélyességem, hogy szeretem ezeket a dolgokat. Kíváncsi vagyok, mennyi idő alatt fog megtelni, sokáig tépelődtem, melyik legyen az első recept, ami belekerül. Ma avattam egy FÉRFI SZESZÉLLYEL (lásd fent).

Magyarország kedvenc étele

Kicsit későn szereztem tudomást az érdekes szavazásról, ahol is azt kellett eldönteni, hogy melyek a magyarok kedvenc ételei: leves, főétel és desszert kategóriában lehetett szavazni. Az eredményt itt elolvashatjátok, érdekes átböngészni a listákat. Nehéz a választás, de a megadottak közül nekem a kedvencek így alakultak volna:
leves - tárkonyos raguleves
főétel - rántott sajt/vadas zsemlegombóccal
desszert - aranygaluska/mákos guba...itt a legnehezebb választani!
Kicsit kilóg a 6. helyezett desszert, a tiramisu...mintha úgy rémlett volna nekem, hogy magyaros ételeket versenyeztetnek... Na, mindegy, az osztozhatna az első helyen.
A linken a nyertes ételek receptjei is megtalálhatók.