Jegyesajándék

Ez a történet 2003. július 18-n kezdődött. Anglia, Bournemouth, tengerpart. Két szerelmes, akik egy ideje tudják már, hogy együtt akarnak maradni örök életükre, de még egymás előtt is titkolják. Illetve a lány nem annyira, a fiú inkább. Ahogy ez lenni szokott. Gyönyörű napsütés, kora este, tengerparti séta, egymás mellé telepedés. És játék... Korábban úgy szólt az ígéret, hogy majd egy meleg nyári napon történik... És most ott van a homokban a kép, hátulján az írás, a szerelem tanúságtétele, és a kívánság, hogy ez mindig maradjon így... És egy kis sarokban, kicsi betűkkel, hogy "egy meleg nyári napon"... Leírhatatlan! Öröm, könnyek! Nevetés, hogy akkor most kéne valami olyasmit mondani, hogy igen, de nem is kérdeztél semmit, akkor most mit is mondjak? Semmit, tudjuk mind a ketten.
Aztán egy hónapra rá, immár az ezüstgyűrűvel az ujjunkon kaptam egy ajándékot. Jegyesajándékot. Egy biciklit. Nem is tudom, mikor volt utoljára saját biciklim, kislány koromban talán. Nehéz volt eldönteni, minek örülök jobban, a biciklinek, vagy magának a ténynek, hogy a jegyességünk arra ösztönözte Őt, hogy ajándékot vegyen nekem. Nagyon boldog voltam! Álmodoztam nagy közös biciklitúrákról, meg hogy majd családilag is, a gyerekekkel, megyünk-tekerünk, kifáradunk, este tábortűznél jókat beszélgetünk, egymás hátát körbemasszírozzuk... És tényleg használtuk is. Ő is meg én is, főleg Ő. Bp-n is, amikor 5 hónapig nem volt munka, nem volt autó, sokat és örömmel járt vele. Meg Kenesén is, Bucussal hátul, ketten a fiúk, külön a Mami...szóval szerettük a biciklit. Nagyon.

Aztán ma délelőtt elszaladtam a gyerekekkel valamiért, oda vissza háromnegyed óra alatt megjártuk az utat. S mikor átléptünk a lengőajtón, fura érzés lett úrrá rajtam. Itt valami hiányzik! Te jó ég! ELLOPTÁK A BICIKLIT! Valaki feljött az ötödikre, elvágta a láncot és elment vele. Düh, tehetetlenség, elkeseredés, szomorúság...mind-mind ott nyomultak a torkomban, közben Bucus nem értette, miért kezdenek el potyogni a könnyeim és miért kapom elő a telefont. Együtt dühöngtünk, bosszankodtunk, értetlenkedtünk...sirattuk. Amennyire egy munkanap közepén, telefonon ezt lehet. Hogy jön ahhoz valaki...? Nem értem, a lelkét nem értem az ilyen embernek! Közben látom Bucus kétségbeesett arcát, bújik hozzám, az ölelésével is vigasztalni akar és elindul a gyerek-terápia. "Mami, méjt vitték el a biciklit? Mami, méjt vagy szomojú? Mami, méjt vagy dühös? Mami, méjt kellett annak a bácsinak a bicikli? Mami, méjt szejetted nagyon azt a biciklit?" És így tovább... Tízszer-tizenötszöt átbeszélgetjük a dolgot. Néha annyira a düh van elöl, hogy megkérem Bucust, most egy kicsit ne beszéljünk róla. Elfogadja, de aztán kb 10 perc múlva rám néz, várakozóan: "Most máj lehet?" És ahogy egyre többet beszélgetünk, szépen helyére kerülnek a dolgok, kérdések és válaszok is jönnek. Jó elmondani, hogy miért volt fontos nekem, nekünk, jó kicsit túllépni az első dühön és tehetetlenségen, jó, hogy ösztönösen segít nekem ez a kicsi háromésfél éves, hogy kívülről is lássam a helyzetet.
Mennyire ragaszkodom a tárgyaimhoz? Mit jelent egy ilyen helyzetben szabadnak lenni? Jelenti-e hogy minél hamarabb túllépek a rossz érzéseken? Milyen értéket tudok találni ebben a helyzetben (ezen még gondolkoznom kell)?

Érdekes, hogy sokszor, amikor úgy érzem, nagyon klappolnak a dolgok, akkor jön valami, egy helyzet, egy találkozás, egy mondat, ami épp az ellenkezőjét sugallja. A blog kezdete óta, amióta érzem, hogy az eddig bennem szunnyadó energiák egy része végre előtörhet, helyet kaphat az életemben, a többi területen is jobban mennek a dolgaim, jobban érzem magam. Több mindenre van időm, erőm, türelmesebb, elfogadóbb, rugalmasabb, megengedőbb vagyok. És ez nagyon jó. Erőt ad, ahhoz is, hogy jobban értsem, meglássam, vajon mi lehet számomra ennek a mai történetnek az üzenete.

Mindenesetre azt már tudom, hogy a dühömet kenyérbe dagasztom majd, a második dagasztásnál, ott jó helye van, a 200 fokos sütőben meg majd kisül, elsül...

Még az avokádós süti után maradt jó 3 dl íróm, amit szerintem azelőtt soha, semmihez nem használtam. De emlékeztem, hogy az egyik kenyérsütős könyvemben mintha lenne egy recept... Így készül (még pihen, estére lesz kész, de majd megírom, hogy milyen lett):

Hozzávalók:
összesen kb 80 dkg liszt, nekem most fele rozs, fele sima
só
2.5 dl tej (én vizet használtam, mivel Bucus tejallergiás)
1 élesztő
pici cukor
3 dl író (híg joghurt, kefír is lehet)
liszt a dagasztáshoz, tepsihez

A liszteket a sóval összeszitáltam. A meleg vízben feloldottam a cukrot, majd felfuttattam benne az élesztőt. Az írót is megmelegítettem. A folyadékokat a lisztkeverékhez öntöttem és kb 5 percig dagasztottam a tésztát, hogy kemény, de rugalmas legyen. Letakartam és még most is kel (4 órája)... Délután majd újra átdagasztom, tepsire teszem, a tetejét bevágom, még hagyom kelni, minimum fél órát és 200 fokos sütőben megsütöm, kb 40 perc alatt.

Forrás: Írós kenyér in Kenyérsütés, Holló és Társa Kiadó