Recent Posts

vasárnap, április 11, 2010

Egy életmódváltás története II.

Az első bejegyzés óta sokat gondolkodom és nagyon hálás vagyok két telefonbeszélgetésért, amit azóta a témában folytattam. Egy régi barátnőm, akivel évek óta nem beszéltünk, azért hívott, mert olvasgatja a blogot és az életmódváltásról szóló poszt szíven találta. Nagyon is magáénak érezte a folyamatot, ő is hasonló cipőben jár, mint én és hasonló felfedezéseket tett. Jó volt megosztani az élményeket, beszélgetni róla, megtapasztalni a nyitottságot és nyitást, őszinteséget, közös gondot. Ígértem, hogy írok még többet is erről, a mikéntről, hogyanról. Meg a hátteréről, nem titkolva azt a szándékomat, hogy - idő és pénz híján - kicsit a saját terápiámmá is legyenek a témában írt bejegyzések.
Ma van a harmadik napja, hogy a változás elindult bennem... bár ez így hülyén hangzik, nem jó a fogalmazás. Hiszen a változás nem egyik napon indul, hanem hosszú folyamat előzi meg, esetemben évek, és aztán jön egy pont, amikor megszületik egy döntés. (Utána meg gondolom, jön sok pont, amikor meginog, megkérdőjeleződik, elgyengül az akarat.) Ezen a folyamaton is sokszor átmentem már, azt hiszem, azzal a különbséggel, hogy akkor az önsajnálat szintjén megálltam, amikor a lelki okokat és a knowhow-t kerestem. Valahogy hiányzott egy pici löket, hiányzott a belső erő ahhoz, hogy ki tudjam mondani: vagyok annyira fontos magamnak, hogy tegyek azért, hogy elfogadjam, értékeljem, szeressem a testemet, a testemben lakó nőt; hogy konkrét lépéseket tegyek azért, hogy az a valaki, aki a védőfalaim alatt, a hol vastagabb, hol vékonyabb védőrétegeim mögött rejtőzik, de elő szeretne bújni, értékesnek élhesse meg magát. És az a valaki, aki pedig ezt mindenzidáig nem engedte, nem akarta, elég erősnek mutatkozzon arra, hogy elinduljon valami. Igazán, visszavonhatatlanul, elszántsággal.
Valahol, talán a már említett pszichowellness lap írójánál olvastam, hogy bizony bármilyen függőségben szenved az ember, a leszokás a teljes megvonással érhető csak el. Esetemben persze ez nem azt jelenti, hogy nem ehetek. De tudom, hogy ha nincs határ, nincs korlát, akkor jön az, hogy szinte észrevétlenül, de egész nap volt valami a számban, talán egy-két órás szüneteket tartottam. Nem kell itt nagy adagokra gondolni, de mint tudjuk, sok kicsi sokra megy. Úgyhogy, miután több helyen is olvastam a napi háromszori étkezés elégséges mivoltáról, úgy döntöttem, ez lesz az első lépés. Az egyik ilyen hely Polcz Alaine Főzzünk örömmel című szakácskönyve volt. Nagyon szeretem ezt a könyvet, nem csak az ízes receptek, hanem Alaine lelkülete miatt is, sokszor csak töltekezésképpen olvasgatom, most is felütöttem, hogy elolvassam a fogyókúráról szóló részt. Ő is az életmód váltásra ösztönöz, főként akkor, ha az ember (mint most jómagam) az ideális súlya felé szeretne közelíteni és valóban szükségét érzi a változtatásnak. Az étkezésről ezt írja:
A felnőtteknek bőven elég a napi három étkezés... Közben semmi. Nassolás soha. A nassolás korunk ideges tünete, a hízás egyik komoly oka. Orális nyugtalanság, pótcselekvés, amely drága és veszélyes.
Hányszor étkezzünk egy nap? A háromszor és az ötször vélemény ütközik egymással. Egyik oldalon azt mondják, a három elég egy egészséges felnőttnek, másik oldalon a kiegyensúlyozott vércukorszintet látják biztosítottnak a napi ötszöri, megfelelő étkezéssel. Az ötöt már próbáltam, legtöbbször túl soknak bizonyult, négy vagy három is elég lett volna. Úgyhogy az életmódváltásom első pillére a napi három étkezés lesz. Nagyon nagy kihívás ez nekem, aki korábban tényleg rengeteg apró nasit fogyasztottam. Az elmúlt napokban izgalmas kaland volt számomra figyelni, hogy mikor támad fel bennem az "úgy ennék valamit" gondolat. Milyen lelkiállapotban ér, valóban éhség áll a háttérben? Ha nem, akkor mi más? Megfigyeléseim, ha őszinte vagyok magamhoz és az olvasóhoz is, teljesen egybevág a fenti Polcz Alaine idézettel: sokszor azt vettem észre, hogy csak idegességből, szorongásból, fáradtságból, önvigasztalásból akartam volna enni... csak egy kicsit... mert megérdemlem... De ilyenkor megálljt parancsoltam, újra gyűjtöttem az erőmet, emlékeztettem magamat a pár nappal ezelőtt felszított elhatározásra, igyekeztem kihívásként, megválaszolandó kérdésként tekinteni az evés-vágyra és továbbálltam, másba fogtam, ittam egy kis teát és magamban hálát adtam azért, hogy még egy ilyen pillanaton túl vagyok. Nem volt könnyű, ugyanakkor azt is érzem, hogy minden kicsi legyőzött kísértés erőforrássá válik.
Fizikailag pedig ilyesmiket tapasztalok: nem érzem magam telinek, nincs a "meg sem tudok moccanni" érzés, nincs lelkiismeret furdalásom a "nem lenne szabad" étkezések miatt, frissebbnek érzem magamat, gondolom, kicsit több az energiám, mert nem vonja el azt a szinte állandó emésztés. Kilókról nem beszélek, számokat sem fogok mondani, mert nem az a lényeg (bár kétségtelenül fontos, de nagyon privát adatok ám ezek!). A lelki folyamatokat, az akarat erősödését, a szabadság tapasztalatát, a testemmel való ismerkedést sokkal fontosabbnak tartom.

5 megjegyzés:

Ági, aki főz írta...

Lehet, hogy most ellened beszélek, de ha az 5 étkezés nem zabálást jelent, akkor abból kettő lehet nyugodtan ilyen: egy körte, alma, répa elrágcsálni, 3-5 szem aszalt szilva. Ezek jó ételek és nem olyan a hatásuk mint egy tábla csokinak.
Különben meg nagyon érdekes, hogy olyat is olvastam, hogy a nassolási vágy genetikus: Amikor még gyűjtögető életmódot éltünk, napi 8 órát kellett enni, hogy elég táplálékot vegyünk fel a bogyókból, gyökerekből, stb. A majmok ma is folyamatosan esznek, csak persze nem 2000 kalóriás habos tortát...

A másik, a folytonos evés ellen úgy is lehet küzdeni, hogy az evés különüljön el más tevékenységektől. Amikor eszel, akkor szépen ülj le, tányér, evőeszközök, így nem lesz fölös csipegetés.

Persze szólj rám, hogy ne okoskodjak, ha túl sok lennék. Nagyon érdekelnek a dolgok, amiket írsz.

katica írta...

Drága Eszti!
Menniyre ismerős ez. Nekem a csoki az állandó visszatérő kísértés. És jó lenne szépnek lenni a myennyasszonyi ruhában is, ezért az idő is sürget. Erősen hajlok arra, hogy leendő anyósom főztjét is szelektáljam, mert ráadásul sokkal jobban érzem, mennyire kívánom a zöldségeket, gyümölcsöket. Persze nem várhatok a levek készítésével, míg kinő a házi vetemény, mert kiabál már itt legbelül.
Ez a személyesebb időszakok megélése, úgy tűnik. Belőlem is inkább ilyesmiket hoz ki a blog.. a napló:)

Geza írta...

Drágáim!
Egyetek! Nincsen szebb annál, mikor egy nő eszik. Nem is nő az, akivel nem gyönyör az étkezés! (Olvassatok kis Szindbádot ehhez adalékként, plíz!!!)
Ja, a formák: férjet letelepíteni a gyerekek mellé, és mozogni addig mint az állat, meg heti legalább egyszer három óra gőz a Rudasban.
Aztán meg enni!
Nyamm...
g.

M írta...

Kedves Eszti!
Nagyon tetszik, amit és ahogyan írsz. Küldtem neked néhány sor privátot a facebookon.
Bányai Gyöngyi

Annie írta...

Sajnálom, hogy csak ilyen későn írom a kommentet, csak nemrég találtam a blogodra.
Én ugyanezen a változáson megyek keresztül, csak már vagy másfél éve. Nem gyors folyamat, viszont közben elfogadható mértékben lefogytam. Én is hasonló témákat teszek közzé mostanában, ha van kedved nézz be hozzám a lightkonyhára (blogspot).
A könyv, amiről írsz, felkeltette az érdeklődésemet, elolvasom. Én is ajánlok:
Rüdiger Dahlke: Súlyproblémák
Paul McKenna: Le tudlak fogyasztani
Van még egy, ami szintén a megvonásos módszerről szól, majd megnézem a címét, viszont nekem az a variáció nem jön be. Az életmódváltás tiltás és megvonás nélkül is megy, sőt, szerintem úgy az igazi. Sok kitartást, türelmet és sikert kívánok Neked! A bloghoz is gratulálok, nagyon tetszik.
Annie