Recent Posts

vasárnap, február 28, 2010

Matyigombóc

Matyival együtt drámázunk. Állítólag nagyon hasonlítok az egyik tesójára, emiatt kb 1 évbe telt, mire megtanulta az igazi nevemet. Néha olyan számomra, mint egy nagy gyerek, máskor meg rácsodálkozom a benső világára, az eltökéltségre, készségre, amivel mások játékát segíti. A dráma elején nem gondoltam, hogy lesznek közös szálak az életünkben a "mint a tesóm" dolgon kívül. De aztán kiderült, hogy vendéglátóit végzett, jól és gyakran főz. Rögtön megvolt a közös szál. Azóta is kapok tőle recepteket, mivel az első nagyon bejött, a bizalom adott...
Tőle kaptam az alábbi rém egyszerű receptet, azonnal meg is csináltam, hatalmas volt a siker, többeknek továbbadtam már és további variációkon töröm az agyam.
Köszönöm, Matyi!

Hozzávalók:
1 kg darált hús (én pulykacombot használtam)
sok fokhagyma (5-6 gerezd) apróra vágva
2 kisebb vagy 1 nagyobb fej vöröshagyma dinsztelve

bors
kb fél liter tejföl
tárkony

A darált húst összekeverem a hagymákkal, sóval, borssal ízesítem, gombócokat formázok belőle és egy kiolajozott tepsibe ültetem őket. A tejfölt összekeverem ízlés szerinti mennyiségű tárkonnyal és ráöntöm a gombócokra. Előmelegített sütőben kb 40 perc alatt megsütöm. köretnek barna rizst ettünk hozzá, de zöldségkörettel vagy krumplipürével is el tudom képzelni.

Azt hiszem, tavasszal ki fogom próbálni cukkinivel és kapros tejföllel is.

Csapongok...

Egy jó pszichológus nyilván egész tanulmányt tudna már készíteni arról, hogy miért nem jó nekem egyik sablon sem. Miért nem érzem egyiknél sem, hogy na ez az! Illetve amikor ezt érzem, akkor két nap múlva már bizsereg bennem a gondolat, hogy hátha van jobb, le kéne cserélni. Furcsa félelem húzódik mögötte: attól, hogy nem fejez ki engem eléggé. Mert szeretném, ha nagyon is én lennék. Ez a hülye maximalizmus! Sokszor hátrahagynám, eltemetném, hogy ne hajtson fölöslegesen, ne idegesítsen, ne használja több energiámat, mint én szeretném. De azt hiszem, ez egy nagyon hosszú út. Az elmúlt 32 év alatt mi összenőttünk és ha azt az elméletet veszem alapul, miszerint ha hosszabb időt (éveket) tölt valaki külföldön, akkor kb dupla annyi idő, mire valóban hazaér..., szóval ha ezt vesszük, akkor minimum 32 évem van arra, hogy egyensúlyi állapotba hozzam "miss maximát". Hála Istennek, nem most indulok ezen az úton, pár lépést, talán néhány évnyit már megtettem.
Mindenesetre az egyszerűség jegyében marad most ez, ami egyébként nagyon tetszik, pont az egyszerűsége miatt. És a nagy elhatározás, illetve inkább a belső késztetés: nagyobb figyelmet fordítok a tartalomnak, a minőségi írásnak és ételeknek.
Még az elejéhez visszakanyarodva...szóval hogy engem mutasson meg ez a kis netes napló. Ez fontos nekem. S ha jobban belegondolok, miközben a sablonok útvesztőjében keresem az igazit, valójában nagyon is magamat keresem, feladatomat, utamat, szerepeimet, kérdéseimet és válaszaimat. És ez egyáltalán nem baj, sőt. Azt jelenti, úton vagyok.

Kedves Olvasóim, bocsássátok meg nekem, hogy ha szorgosan olvasgattatok eddig, mindig más képpel találkoztatok. Köszönöm a kitartást és a kedves visszajelzéseket, biztatást. Nem ígérek semmit a sablonokkal kapcsolatban, de egy biztos: tartalom lesz!

Holnapra például csirkecombot tervezek vöröslencsés valamivel...

szerda, február 24, 2010

Kókuszos-zöldcitromos morzsás szelet

Az eredeti recept innen származik: amikor megláttam, azonnal éreztem a számban a kókusz és a zöld citrom ízét és valahogy nagggyyon el akartam készíteni. Úgyhogy ma ebéd után, alvás előtt gondoltam, olyan egyszerűnek tűnik, csak összedobjuk a dolgot, a morzsákban már úgyis annyira benne vagyunk, aztán majd amíg a gyerekek alszanak, megsütöm. Előre bevásároltam hozzá, mert nincs mindig itthon zöld citrom, sőt, sűrített tejet soha nem szoktam venni. Igen ám, csakhogy amikor nekikezdtünk, és az angolból elkezdtem átváltogatni a mennyiségeket, akkor derült ki, hogy majdnem 40 dkg sűrített tej kéne, és nekem csak egy 170 grammos tubusom volt. Mi legyen, mi legyen... nem adhatom fel, ha már elkezdtük kimérni a csészényi hozzávalókat és Bucus is izgatottan kevergeti a száraz hozzávalókat egy széken állva a konyhapultnál, akkor ki kell találnom valamit. A hűtőben találtam 2 doboz ricotta túrót, gondoltam, sokat nem veszíthetek, úgyis lejárnak 3 nap múlva, fel kell használni. Ez lesz a megoldás!

Hozzávalók:
1 db bögre - az enyém 2.5 dl-es

fél bögre vaj
1 bögre barnacukor
1 bögre liszt
1 tk sütőpor
csipet só
fél bögre aprószemű zabpehely
fél bögre kókuszreszelék
1 tubus sűrített tej
25 dkg ricotta
1 tojás
1 dl zöldcitrom lé
1 zöldcitrom reszelt héja

Előmelegítettem a sütőt 180 fokra és sütőpapírral kibéleltem egy kb 18X30 cm-es sütőformát.

A vajat és a cukrot krémesre kevertem. Hozzáadtam a lisztet, a sütőport és a sót, majd a robotgéppel morzsás keveréket készítettem belőle. Ehhez szórtam a zabpelyhet és a kókuszreszeléket és ezekkel is elkevertem a morzsát.
Eközben Bucus egy másik tálban kanállal elkeverte a sűrített tejet, a tojást, a citrom levet és héjat valamint a ricotta túrót.
A tepsi aljába öntöttünk 2 bögrét a kókuszos morzsából és jó alaposan lenyomkodtuk. Ráöntöttük a limeos keveréket, majd a tetejére szórtuk a maradék morzsát. Kb 40 percet volt a sütőben, míg a morzsa aranybarna nem lett.

Naphal

A blog kezdete óta tudatosan próbálom előhívni gasztronómiai vonatkozású emlékeimet a gyerekkoromból. Amikor pár napja a kenyérpuding elkészítése után még mindig maradt vagy negyed kiló a vekniből, már tudtam, hogy házi morzsa készül majd belőle, de vártam az ötletet, az ihletet. A morzsás ételekről Dolce Vita blogján olvastam már többször, illetve a morzsával való kapcsolatom egészen az Angliában töltött évemhez nyúlik vissza, igaz, akkor az édes változatokkal volt szerencsém közelebbről megismerkedni. De most valami sós recept kellett, s nekem lassan derengeni kezdett egy emlék, tizenpáréves koromból.
Olaszországban nyaraltunk: Bibione, egyszerű apartman egyszerű konyhával, tengerpart ezerszínű napernyőkkel és néhány íz, illat, amikre azóta is emlékszem. Egyik ebédünk hal volt. Hal, petrezselymes fokhagymával, azt hiszem, ennyi. Egyszerűségében felséges volt, azóta is sokszor készítek fehér húsú tengeri halat ilyen módon. Most gondoltam, csavarintok kicsit a dolgon, így született ez a recept.

Hozzávalók:
kb 50 dkg tengeri hal (én most naphalat használtam - már a nevétől is jobb kedvem lesz)
25 dkg száraz kenyér
4-5 gerezd fokhagyma
2 csokor petrezselyem
1 citrom

bors
olívaolaj

Egy sütődénybe tettem a 3 szelet halat, pici olívaolajat, citromlevet öntöttem rá, sóztam, borsoztam.
A morzsához a kenyeret, fokhagymát, petrezselymet a késes robotgépbe tettem, ezt is sóztam, borsoztam és kb 2 perc alatt mennyei illatú morzsát gyártottam belőle. Ekkor megjelent Bucus a konyhában, innen az ő segítségével készült az ebéd.
A halra szórtuk a morzsát és az előmelegített sütőbe toltuk, ahol kb 25 perc alatt megsült.




Köretnek egy kis kelbimbót és sárgarépát pucoltam, majd röviden előpároltam. Ezalatt pici olajon megpirítottam kb 5 szelet baconszalonnát, majd rádobtam a zöldségeket és tovább pirítottam. Tetejére Vicus tegnapi sütőtökjének házilag pirított magvai kerültek.



Jó kis ebéd kerekedett, én pedig különös boldogságot éreztem, amikor Bucussal leültük az asztalhoz. Lám, lám, mégis sikerülhet, két gyerekkel, gyereksegítséggel finom, sőt, fantasztikus ebédet alkotni, ami méltó ahhoz, hogy a blogra kerüljön. Bucuskám, akinek egyik nagy kedvence a sárgarépa, most teljesen figyelmen kívül hagyta a tányérján szépen elrendezett darabkákat, csak a "halacskára" koncentrált. Az első falat után: "Hmmm, mami, ez nagyon finom lett!" sok következett még, kétszer, háromszor kért újra, örömmel adtam. A boldogságos délelőtt csúcsa mégis az a mondat volt, amivel az utolsó adag halat kérte:
-Mami, adsz még egy majszolatot?


Utóirat: Ritusom, Kriszta! Bocs a képekért! Hála Istennek főzni sokkal jobban tudok, mint fotózni! :)

hétfő, február 22, 2010

Kenyérpuding egyhetes vekniből

Egy hete kaptunk ajándékba egy fél veknit.Egy háromkilós felét. Ahogy a konyhapultra raktam a friss kenyeret, a Nagy széket tolt a pulthoz, felmászott, s mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, letört egy darabot és örömmel majszolni kezdte. Az IGAZI kenyérnek nem is lehet jobb sorsa, minthogy egy kicsi gyerek örömmel majszolgassa...
Aztán teltek a napok, s mivel nem vagyunk egy nagy kenyérevő család - átlagban a napi két hideg étkezésből csak az egyik a kenyeres - , így még ma is tetemes mennyiség várta jobb sorsát a kenyértartóban. Az első két-három nap még frissnek hatott, jófajta kenyér volt, kovászos, gyönyörű héjjal-kéreggel, élvezettel ette kicsi és nagy. Aztán többször pirítottam, készült belőle pestos melegszendvics is (bolti pestot tejföllel kevertem össze, a kenyerekre kentem, reszelt sajttal szórtam meg és a forró sütőben kb 15 perc alatt megsütöttem), ma pedig már olyan állapotban volt, hogy gondoltam itt az ideje, hogy megint kenyérpudingot készítsek. Rém egyszerű, nagyon gyorsan megvan és a kenyérnek is méltó helye van benne:

Hozzávalók:
  • pár szelet szikkadt kenyér vagy kalács (kb 30 dkg)
  • vaj a kenéshez
  • lekvár - itt feketecseresznye, de készülhet bármilyen lekvárral
  • 3 dl tejszín
  • 2 dl tej
  • 2-3 tojás
  • vaníliarúd kikapart belseje vagy vaníliás cukor
  • 1/2 citrom reszelt héja
Esetleg kerülhet még bele csokoládé, mazsola, előzőleg kis rumba áztatott aszalt gyümölcsök, stb...

Előmelegítettem a sütőt 180 fokra.
Levágtam kb 6 -7 szeletet a vekniből, a szeleteket megpirítottam, megkentem vajjal és egy fodros szélű edényben bőséges mennyiségű feketecseresznye lekvárral rétegezve leraktam. A szeletek közé dobtam pár kocka csokit is, hogy jobban csússzon:) Utána egy tálban összekevertem kb 3 dl tejszínt és 2 dl tejet 3 tojással, egy vaníliarúd kikapart belsejével, fél citrom reszelt héjával és kb 3 ek cukorral. A keveréket a kenyérszeletekre öntöttem és a forró sütőben kb 30 percig sütöttem a kenyérpudingot. Kicsit vártam, amíg kihűlt, langyosan ettük.

A maradékból pedig házi morzsát csinálok, és éjszaka megálmodom, hogy mi legyen vele.

szombat, február 20, 2010

Csirke és zöldség, semmi extra

A piaci bevásárlás eredménye lett a mai ebéd, tényleg semmi extra, férjem mégis nagyon dicsérte. Őt azért nem nevezném gasztrománnak, sokszor bizony rákérdezek, hogy ízlik-e, nem mintha nem lenne az, csak úgy magától nem mindig mondja. Szóval nagy szó, amikor magától is megdicséri azt, ami egyébként az esetek 90%-ban ízlik neki (ugye, drágám?). Tehát:
Kb 80 dkg csirkemellet kockákra vágtam, sóval, borssal küldtem egy kis olajra pirulni. Kb 5p után kivettem egy kis tálba, majd a lábosba maradt szaftba tettem három szál felaprózott újhagymát és kis fonnyasztás után hozzáadtam kb 40 dkg apró gombát. Újabb 5-8p pirítás, majd ráöntöttem kb 2dl tejföl és ugyanennyi tejszín keverékét, amit egy kis mustárral bolondítottam meg. Újra kis só, bors, majd amikor összerottyant a ragu, visszaraktam bele a kész csirkét és még 1-2 percig főztem. Köretnek tepsiben sült zöldséget ettünk hozzá, ez is nagyon egyszerű:
1 padlizsán, 1 cukkini, 2 kaliforniai paprika, 4 lilahagyma, kb 10 gerezd fokhagyma, 2 kis fej brokkoli került a tepsibe kb egyformákra vágva, meglocsoltam olívaolajjal, megsóztam és előmelegített sütőben kb 30 percig sütöttem.
Jólesett.

Hóvirág - mi már láttunk!

Szombat délelőtt, irány a piac! Bucus (a Nagy, a kicsi majd Vicus lesz) örömmel jön velem, együtt tervezgetjük útközben, hogy mit is veszünk majd, megnézzük, újra itt vannak-e Gyuszi bácsiék, megbeszéljük, hogy majd ő fizethet, ő már naggggyon nagyfiú...
És ahogy így mendegélünk, egyszer csak meglátom az egyik ház kertjében a tavasz hírnökét. Leguggolunk, magamhoz vonom és nagy örömmel mutatom Neki:
-Nézd, hóvirág!
Mivel nem tudja, hova is kéne néznie, kicsit keres, fent az erkélyeken, aztán a földszinti ablakokban, s végül megállapodik tekintete a földön, ahol ő is észreveszi végre a kandikáló fehér virágfejeket. A frissen a földből kibújt kisvirág látványa a csodálat csendjével ajándékozza meg mamát és fiát.
-Jaj, de szép! - kiált fel Ő, majd ahogy lassan továbbindulunk, könnyedén hozzáteszi:
-Mint a tündérek...
Én pedig megnyugszom: idén is lesz tavasz, nem is olyan sokára. Ő, a természet tudja és hírül adja nekünk, hogy erőt adjon a kitartáshoz a négyfokos, szeles februárban. És ahogy tovább ballagunk a piacunk felé, meleg szeretet önt el, mert újra megtapasztalhattam Bucus szavain keresztül a gyermeki bölcsességet, érzékenységet, képzeletet.

péntek, február 19, 2010

Az esztiblog új ruhája avagy kis segítség kezdő bloggereknek

Az úgy volt, hogy már az elején éreztem, hogy nem lesz ez így jó, túl sablonos a sablon, nincs benne semmi eredeti. És akkor az nekem nem jó. Kell egy új ruha...de hogyan, honnan szerezzem be? Napok óta ezen ügyködöm, mert egyáltalán nem értek az ilyesmihez. Azt hittem, nem is leszek képes rá. Kezdtem a keresőben, mindenfélét beírtam, de csak nem akarta kidobni azt a linket, ami rajtam segített volna. Aztán valahogy ide tévedtem, majd elkeveredtem ide és onnantól nem volt megállás. Szinte elvesztem a különböző sablonok között, többször éreztem, hogy "Ez az! Ez kell nekem!", na ezeket gyorsan letöltöttem a gépemre, majd nehezen, de választottam. Addigra a tippek segítségével már tudtam, hogy kell zip fájlt kicsomagolni, hogyan kell az új sablont feltölteni, mit kell tennem a meglévő modulokkal, ha nem akarom az egész blogolást újra kezdeni...szóval talán alapfokúzni még nem tudnék blogolásból, de azért nagyon büszke voltam magamra! És most itt van, ez az új ruha. Ahogy magamat ismerem, fog ez még változni, de fontos, hogy most úgy érzem, ez igazán az enyém: kedves, harmonikus, picit elegáns, mégis melegséges, nőies, kicsit huncut, egyszerű. Úgyhogy Katinka, hajrá! Ha segítség kell, szólj!

csütörtök, február 18, 2010

Ruha

Megtalálni a megfelelőt...nem egyszerű. Jól álljon a színe, ne legyen se túl szűk, se túl bő, kihangsúlyozza azt, ami előnyös, eltakarja azt, ami nem annyira... Közvetítse a hangulatot, gyönyörködtessen,harmóniát árasszon. ..
Keresem a ruhámat. A blogom ruháját.
Egyszer Ági világított rá, hogy nekem valamiért különösen fontos A MÁS. Így, csupa nagybetűvel. Nem szeretném, ha a sablon sablonos lenne, ezért lehet, hogy kis időbe telik, mire megtalálom a megfelelő ruhát. Talán addigra kitavaszodik, kívül-belül.

szerda, február 17, 2010

Örülj, hogy fiú; Örülj, hogy lány

Mindketten betegek. (Kicsit én is, de az ugye nem számít ilyenkor.) Más kell az ovisnak és más a mindjártkilenchónaposnak. Ami közös, az a látogatás a doktor néninél.
Az elmúlt négy hét alatt a Nagy összesen öt napot volt oviban, bizony eléggé megtépázott lélekkel, nem sok jókedvvel indultam neki egy újabb dokilátogatásnak. Előző nap a blog elindítása rengeteg kreatív energiát szabadított fel bennem, de másnap már azon morfondíroztam, hogy akkor most tulajdonképpen miről is akarok írni? Miért is kezdtem el? Mert az egy dolog, hogy úgy érzem, sok megosztható gondolat van a fejemben, de vajon fogok-e elég sűrűn témát találni? Mert ha mindig csak a jól sikerült receptjeimre várok, akkor nem a legtermékenyebb időszakot választottam az önmegvalósításhoz.
Szóval éppen ezen gondolkoztam, közben vonszolódtunk a rendelő felé, amikor észrevettem, hogy egy horgolt terítőt áruló hölgyemény üldözőbe vesz előttünk egy ciklámen kalapban mendegélő, fekete kabátos nénikét. A ciklámen kalap tűnt fel. Mert ugye fekete télikabátja sok 70 körüli néninek van, de nem sokan vesznek fel hozzá ciklámen színű pihés kalapot. A hölgyemény utolérte, a nénike azonban elhajtotta őt. Ahogy beértük a nénit, felénk fordult és mondani kezdte:
- Csak jön utánam, jön utánam, hogy vegyek horgolt terítőt!
- Igen, igen, nagyon kitartó... - mondom én.
- Nem divat az ma már. A horgolt. Meg aztán az ember ma már nem terítőre költ, ugye?
- Hmmm..
Majd megállt egy pillanatra és ránézett a gyerekekre:
- Jajj, de gyönyörűek a gyerekei! Kislány? - és a mei taiban rajtam utazó kicsire néz.
- Igen, igen, a nagyobbik fiú, a kicsi lány.
- Nahát! Örüljön neki, hogy van lánya! Nekem még a menyem se lány!

Tágra nyílt szemek, gyors raktározás az agyamban, kérdőjelek tömege, hogy MI VAN??? Jól hallottam? Igen, jól hallottam, neki még a menye sem lány. Tehát fiú.
Utána jobban megnéztem, ahogy elbúcsúztunk, ő el, azzal a fájdalommal a szemében, hogy nem született lánya, sem saját véréből, sem szeretettje szerelméből... mi a kisbetegek közé...
Pici idő kellett, hogy magamhoz térjek, utána pedig hálás szívvel gondoltam arra, hogy megvan a mai blogbejegyzésem.
Igen, örülök, hogy fiú és örülök nagyon, hogy lány!
Kislánykoromban mindig arról álmodtam, hogy az első gyermekem fiú lesz, s ezzel bátyát adhatok az őutána születő lány(ok)nak. Amikor kiderült az első babánknál, hogy kisfiút várunk, együtt sírtunk a kórház folyosóján. Két évvel később pedig, amikor az ultrahangos elárulta, hogy kislány érkezik a családunkba, ott, a vizsgálóágyon törtek fel bennem az örömkönnyek, alig tudta folytatni a doki a mozizást. Hihetetlen boldogság, hogy dögönyözhetem a fiút és cicásan hozzám bújik a kislány. És tudom, talán nem vagyok elég szabad és nyitott, de remélem, harminc-negyven év múlva büszkén mesélhetek majd nőmenyemről-férfivejemről az utcán sétáló kedves kismamáknak.

kedd, február 16, 2010

Első

Napjában többször azon kapom maga, hogy beszélek...magamban...valamiről...valakinek...
Mostantól Neked, aki olvasol...ha lesz ilyen
Kb 13 éves voltam, amikor a magyartanárunk egy fogalmazásom felolvasása után azt mondta, hogy nekem írónak kéne lennem. Hát, nem lettem, csak grafomán, gasztromán (ha van ilyen), meg bölcsész, lelkigondozó és nem utolsó sorban feleség és anya. Immár kétszeres. De az írás késztetése, a beszélgetés öröme megmaradt és mivel régóta, napjában többször osztom meg gondolataimat belül, a belső blogolvasókkal, gondoltam, a külvilágban is kipróbálom a dolgot.
Persze tele vagyok félelemmel, lesz-e elég kitartásom, lesz-e elég ötletem, bátorságom, hogy a gondolataimat, receptjeimet, botlásaimat és örömeimet megosszam, de végülis ha nem, akkor egy blogot fel is lehet függeszteni, be is lehet zárni, nem? Majd meglátjuk!