Recent Posts

vasárnap, április 18, 2010

Afrikai harcsa a Balatonnál

Van egy telkünk a Balatonnál. Nem túl nagy telek, picike faházzal, a város (!) legszélén, utánunk még egy utca és az erdő... Csönd, nyugalom, madárfütty, pár gyümölcsfa: gyereknek-felnőttnek egyaránt paradicsom. Ezzel együtt valahogy minden évben újra meg kell barátkoznom a "mostantól rendszeresen megyünk a Balatonra" gondolatával. Amikor kezd kicsit jobb idő lenni, a párom már hét elején mondogatja, hogy milyen időt jeleznek a hétvégére és akkor "ugye lemegyünk?" Akár egy napra is érdemes, kb 50 perc alatt ott vagyunk, a két kicsivel ez még jól bírható távolság. Kicsit lusta és rugalmatlan természetem miatt azonban az első reakcióm ezekre a tavaszi lelkesedésekre mindig a szájhúzogatás. Először látom az útban a feladatot és a nehézségeket: pakolás, élelmezés megoldása (a környék nem egy gasztroparadicsom), ki mikor, hogy alszik, mennyire lesz hideg, hogy érünk haza... Egyszóval nem tudok neki felhőtlenül örülni. Sajnos. Ez így van, mióta gyerekeink vannak. Viszont amióta érzékelek némi változást magamban, ehhez a témához is megpróbálok kicsit másképp közelíteni. Döbbenetes, hogy mennyire hajlamos vagyok először a problémát látni és nem az örömöket!
Így indult a tegnapi napunk is, a már-már szokásos feszkóval. Aztán mélyen magamba néztem és elszégyelltem magamat. A család férfitagjai óriási lelkesedéssel készülődnek, Bucus alaposan megfontolja, hogy mit pakoljon a nagy útra, én meg itt nyavalygok? Nem tehetem meg velük, hogy nem próbálom megtalálni a magam számára is az örömöket ebben! Igenis, örülni fogok neki, velük lelkesedni, boldogan fogok friss levegőt szívni és a többi meg majd lesz valahogy. Az a fura, hogy amint nem hagytam, hogy belesüppedjek az önsajnálatba, tényleg elkezdett oszladoznia fejemben az aggódás felhője és helyére költözött egy pici lelkesedés. Az előre eltervezett harcsapaprikásnak valókat becsomagoltam és végül vidáman utaztunk az autóban a gyönyörű napsütésben. Ez volt a második idei napunk a telken: várt még ránk a víz visszaállítása, a tűzhely kihozatala... és a fűnyíró vajon működik? Megérkeztünk, a cseresznye és meggyfák virágba borulva, az orgona tele bimbókkal, a kapuban különleges fehér virágok fogadnak, madárcsicsergés mindenütt. A vizet beindítottuk, az üres gázpalack helyett találtunk egy másikat, amivel meg tudtam főzni az ebédet, és megvolt az első fűnyírás is. Csodás nap volt, még a kettővel arrébb órákon át (délután 2-5ig) robotoló, rendkívűl hangos fűnyíró sem tudta elvenni a kedvünket.
Az ebédünk pedig így alakult (nem tudom, miért van, hogy a friss levegőn minden sokkal finomabb!):

Tejfölös harcsapaprikás afrikai harcsából

Hozzávalók:
kb 80 dkg afrikai harcsa filé
1 nagy fej vöröshagyma
2-3 tk pirospaprika
1 kis doboz tejföl
1 csokor petrezselyem
só, bors
olaj

Az apróra vágott hagymát pici olajon megfonnyasztom, majd rádobom a piros paprikát, összeforgatom, mehet is a letisztított, kockákra vágott harcsa, majd felöntöm kevés vízzel, sózom, borsozom és fedő alatt párolom, kb 10 percig. Utána leveszem a fedőt és hagyom, hogy elpárologjon a víz nagy része. Hozzákeverem a tejfölt, párat rottyantok rajta, majd a végén megszórom a petrezselyemmel. Uborkát és zsemlét ettünk hozzá.

1 megjegyzés:

Unknown írta...

Eszter, idefigyelj!
Hová jut a világunk, amikor a Magyar Tenger partján szánibícselve afrikai harcsából csinálod a paprikást...?
Emlékszem, egyszer egy kedves barátommal mentünk Debrecenbe, és megálltunk a tiszacsegei halászcsárdánál, halászlét enni. Mikor az illetőben tudatosult, hogy nincsen tiszai, magyar típusú harcsa, csak ez a nagyfejű négerországi mutáció, egy Szindbádot megszégyenítő gesztussal állt föl az asztaltól, s mentünk aztán valami noname birkacsárdába étkezni inkább.
Lehet, hogy doktrinernek tűnik ez, de én az ízében is találok differenciát.
Summa summárum: magyar anyák, főzzetek magyar harcsából.
:)