Naphal

A blog kezdete óta tudatosan próbálom előhívni gasztronómiai vonatkozású emlékeimet a gyerekkoromból. Amikor pár napja a kenyérpuding elkészítése után még mindig maradt vagy negyed kiló a vekniből, már tudtam, hogy házi morzsa készül majd belőle, de vártam az ötletet, az ihletet. A morzsás ételekről Dolce Vita blogján olvastam már többször, illetve a morzsával való kapcsolatom egészen az Angliában töltött évemhez nyúlik vissza, igaz, akkor az édes változatokkal volt szerencsém közelebbről megismerkedni. De most valami sós recept kellett, s nekem lassan derengeni kezdett egy emlék, tizenpáréves koromból.
Olaszországban nyaraltunk: Bibione, egyszerű apartman egyszerű konyhával, tengerpart ezerszínű napernyőkkel és néhány íz, illat, amikre azóta is emlékszem. Egyik ebédünk hal volt. Hal, petrezselymes fokhagymával, azt hiszem, ennyi. Egyszerűségében felséges volt, azóta is sokszor készítek fehér húsú tengeri halat ilyen módon. Most gondoltam, csavarintok kicsit a dolgon, így született ez a recept.

Hozzávalók:
kb 50 dkg tengeri hal (én most naphalat használtam - már a nevétől is jobb kedvem lesz)
25 dkg száraz kenyér
4-5 gerezd fokhagyma
2 csokor petrezselyem
1 citrom
só
bors
olívaolaj

Egy sütődénybe tettem a 3 szelet halat, pici olívaolajat, citromlevet öntöttem rá, sóztam, borsoztam.
A morzsához a kenyeret, fokhagymát, petrezselymet a késes robotgépbe tettem, ezt is sóztam, borsoztam és kb 2 perc alatt mennyei illatú morzsát gyártottam belőle. Ekkor megjelent Bucus a konyhában, innen az ő segítségével készült az ebéd.
A halra szórtuk a morzsát és az előmelegített sütőbe toltuk, ahol kb 25 perc alatt megsült.




Köretnek egy kis kelbimbót és sárgarépát pucoltam, majd röviden előpároltam. Ezalatt pici olajon megpirítottam kb 5 szelet baconszalonnát, majd rádobtam a zöldségeket és tovább pirítottam. Tetejére Vicus tegnapi sütőtökjének házilag pirított magvai kerültek.



Jó kis ebéd kerekedett, én pedig különös boldogságot éreztem, amikor Bucussal leültük az asztalhoz. Lám, lám, mégis sikerülhet, két gyerekkel, gyereksegítséggel finom, sőt, fantasztikus ebédet alkotni, ami méltó ahhoz, hogy a blogra kerüljön. Bucuskám, akinek egyik nagy kedvence a sárgarépa, most teljesen figyelmen kívül hagyta a tányérján szépen elrendezett darabkákat, csak a "halacskára" koncentrált. Az első falat után: "Hmmm, mami, ez nagyon finom lett!" sok következett még, kétszer, háromszor kért újra, örömmel adtam. A boldogságos délelőtt csúcsa mégis az a mondat volt, amivel az utolsó adag halat kérte:
-Mami, adsz még egy majszolatot?


Utóirat: Ritusom, Kriszta! Bocs a képekért! Hála Istennek főzni sokkal jobban tudok, mint fotózni! :)