Örülj, hogy fiú; Örülj, hogy lány

Mindketten betegek. (Kicsit én is, de az ugye nem számít ilyenkor.) Más kell az ovisnak és más a mindjártkilenchónaposnak. Ami közös, az a látogatás a doktor néninél.
Az elmúlt négy hét alatt a Nagy összesen öt napot volt oviban, bizony eléggé megtépázott lélekkel, nem sok jókedvvel indultam neki egy újabb dokilátogatásnak. Előző nap a blog elindítása rengeteg kreatív energiát szabadított fel bennem, de másnap már azon morfondíroztam, hogy akkor most tulajdonképpen miről is akarok írni? Miért is kezdtem el? Mert az egy dolog, hogy úgy érzem, sok megosztható gondolat van a fejemben, de vajon fogok-e elég sűrűn témát találni? Mert ha mindig csak a jól sikerült receptjeimre várok, akkor nem a legtermékenyebb időszakot választottam az önmegvalósításhoz.
Szóval éppen ezen gondolkoztam, közben vonszolódtunk a rendelő felé, amikor észrevettem, hogy egy horgolt terítőt áruló hölgyemény üldözőbe vesz előttünk egy ciklámen kalapban mendegélő, fekete kabátos nénikét. A ciklámen kalap tűnt fel. Mert ugye fekete télikabátja sok 70 körüli néninek van, de nem sokan vesznek fel hozzá ciklámen színű pihés kalapot. A hölgyemény utolérte, a nénike azonban elhajtotta őt. Ahogy beértük a nénit, felénk fordult és mondani kezdte:
- Csak jön utánam, jön utánam, hogy vegyek horgolt terítőt!
- Igen, igen, nagyon kitartó... - mondom én.
- Nem divat az ma már. A horgolt. Meg aztán az ember ma már nem terítőre költ, ugye?
- Hmmm..
Majd megállt egy pillanatra és ránézett a gyerekekre:
- Jajj, de gyönyörűek a gyerekei! Kislány? - és a mei taiban rajtam utazó kicsire néz.
- Igen, igen, a nagyobbik fiú, a kicsi lány.
- Nahát! Örüljön neki, hogy van lánya! Nekem még a menyem se lány!

Tágra nyílt szemek, gyors raktározás az agyamban, kérdőjelek tömege, hogy MI VAN??? Jól hallottam? Igen, jól hallottam, neki még a menye sem lány. Tehát fiú.
Utána jobban megnéztem, ahogy elbúcsúztunk, ő el, azzal a fájdalommal a szemében, hogy nem született lánya, sem saját véréből, sem szeretettje szerelméből... mi a kisbetegek közé...
Pici idő kellett, hogy magamhoz térjek, utána pedig hálás szívvel gondoltam arra, hogy megvan a mai blogbejegyzésem.
Igen, örülök, hogy fiú és örülök nagyon, hogy lány!
Kislánykoromban mindig arról álmodtam, hogy az első gyermekem fiú lesz, s ezzel bátyát adhatok az őutána születő lány(ok)nak. Amikor kiderült az első babánknál, hogy kisfiút várunk, együtt sírtunk a kórház folyosóján. Két évvel később pedig, amikor az ultrahangos elárulta, hogy kislány érkezik a családunkba, ott, a vizsgálóágyon törtek fel bennem az örömkönnyek, alig tudta folytatni a doki a mozizást. Hihetetlen boldogság, hogy dögönyözhetem a fiút és cicásan hozzám bújik a kislány. És tudom, talán nem vagyok elég szabad és nyitott, de remélem, harminc-negyven év múlva büszkén mesélhetek majd nőmenyemről-férfivejemről az utcán sétáló kedves kismamáknak.