Magos-sajtos falatkák

Egyszerű finomság, fél nap alatt eltűnt, mindenkinek nagyon ízlett.

Hozzávalók:

25 dkg vegyes reszelt sajt (edami, füstölt, trapista volt nálam)
5-7 dkg puha vaj
2 tojás
fél tk szódabikarbóna
3 ek őrölt tökmag
3 ek őrölt lenmag

A vajat a tojással elkeverjük és hozzáadjuk a többi hozzávalót is. Kétféleképpen lehet sütni:
1. szilikonos muffinformába tettem egy-egy szűk evőkanálnyit, így kb 20-22 db lesz.
2. sütőpapírra rakosgattam egymás mellé 1-1 evőkanálnyi kupacokat.

Előmelegített 180 fokos sütőben 10-15 perc alatt aranybarnára sütjük.

Eltűntem...megjöttem - életmód 3

Bocs, kicsit eltűntem. Sok dolog foglalkoztat mostanában és ezek elviszik az erőmet, főzni, konyhában alkotni nem sok marad. Sajnos. Persze, ami foglalkoztat, az is a főzésről, evésről, táplálkozásról, életről szól, csak most kicsit máshogy. Életemben, főleg, mióta gyerekek vannak, újra és újra előjön a mi az igazán jó, mivel szolgálom tényleg az egészségünket kérdéskör. Honnan tudom meg, ki ad erre vonatkozóan hiteles infot, támogatást. Nagyon sok az ellentmondás, téves információ, megtévesztés és egyre inkább látom, mennyi minden megszokás kérdése is. Pozitív és negatív irányban egyaránt.
Az életmódváltásommal kapcsolatban gyűlik egy csomó érdekes tapasztalat, az egyik az, hogy mennyire ismerem én a saját testem jelzéseit. Mennyire eltávolodtam a szükségestől, elégségestől, attól az érzékenységtől, amellyel azonnal tudom, mi a jó és mi nem, mert hogy jelez a test. Egyértelmű jelzéseket ad. Itt vannak pl a pékáruk. Már korábban megfigyeltem,hogy engem bizony eléggé fújnak, elnehezülök tőlük, inkáb vízszintes pozícióba kívánkozom elfogyasztásuk után, nemhogy még esetleg energikusnak is érezném magamat. De valahogy a szokás tényleg nagyon nagy úr (jó lenne azt írni, hogy volt!). Vagy a zöldség-gyümölcs kérdése. Eddig azt hittem, hogy sokat eszünk belőle, most azt látom, hogy lehet az eddiginél jóval többet, okosabban és hihetetlen hatása van. Pl az, hogy van energiám. Sokszor még este 10kor is, pedig én nem vagyok egy bagoly típus, erős pszichés hatásokkal együtt jár, tudom, de amikor mindkét gyerek elaludt végre, akkor mintha megnyomnák bennem a "mostmár szabad fáradtnak lenni" gombot és eleresztem magam, azonnal el tudnék aludni, ülve is. Úgy tapasztalatom, hogy az elmúlt pár hétben ez változott. A napi 3 étkezést persze nem mindig tudom tartani, legtöbbször pszichés okokból nem, de azon vagyok, hogy ez az arány egyre jobb legyen. Aztán azt is tudom, menynire sokat számít az utolsó étkezés időpontja. Pár óra akár fél-egy kg különbséget is okozhat a másnapi mérlegelésnél. Döbbenetes! Akor ha rendszeresen későn vacsizok, az bizony meglátszik, nem is kicsit. Szóval ilyen tapasztalatok birtokában azért azt hiszem, valami alapvetően megváltozott. Mindig a fülemben cseng a gondolat, hogy a lelki oldal is mennyire fontos, a módja, hogyanja az étkezésnek, az azzal való foglalkozásnak.

Nemrég kezembe került Szendi Gábor új könyve a nyugati életmód és a civilizációs betegségek közötti összefüggésekről. Sok érdekes gondolat van benne, megrázó belegondolni, hogy mind a gyógyszeripar, mind az élelmiszeripar területén micsoda pénzek vannak, micsoda működések, érdekek lehetnek a háttérben, ami miatt a nyugati világ arra tart, amerre. Nyilván nem csak a táplálkozásról van itt szó (bár SZ.G. erre koncentrál), hanem sok összetevője van ennek a kérdésnek: mozgás, mentális-lelki egészség, stressz, környezetszennyezés... Bár egyre több szó esik ezekről, még mindig úgy érzem, homályban tapogatózás folyik és valakik szándékosan nem kapcsolnak villanyt.
Mit gondoltok?

Könnyű-ütős csoki mousse

Néha megajándékozom magamat valamivel, csak úgy. Azért legtöbbször még keresek valami okot rá (gyakorlatolag minden lehet jó ok egy kis kényeztetésre), legutóbb az volt, hogy a betegségekkel jócskán terhelt két hét véget ért, és én hős anyaként végigcsináltam. Idegrendszerem kicsit megtépázva, nagy belső igényem lenne egy kis magánidőre, ez sajnos nehezen jön össze. De addig is, amíg nagyobbak lesznek a gyerekek, amíg Vicus már nem fog szopizni, addig is el-elcsenek olykor egy órát magamnak és elmegyek ide-oda... nyálat csorgatni.
Két-három hetente G-hez megyek, aki átmasszíroz, kiropogtat, helyrerak, közel a MOM-hoz, így adta magát, hogy hazafelé bementem kicsit körülnézni. Még a múltkor fedeztem fel a Butlers nevű üzletet, órákig tudnék itt bolyongani és persze sok pénzt is itt tudnék hagyni, de már a látvány is gyönyörködtető. Itt kezdtem, nem vettem semmit, mert elhatároztam, hogy a legalsó részben lévő újságosnál bizony veszek magamnak pár külföldi főzőújságot. Így tértem haza egy májusi Good Food magazinnal, sok részletben azóta órák hosszat lapozgattam már, bejelölgettem az ígéretesnek tűnő recepteket is. Ez volt az egyik, Angela Nilsen receptje. Megpróbálta az igen kalóriadús csoki mousse receptjét alak-barátabbá tenni. Pár apró változtatást tettem az ő receptjén is, én így készítettem:

Hozzávalók:
10 dkg 70 %os étcsoki
pici vaníliaaroma
2 tojásfehérje
1 ek valódi vaníliáscukor
fél doboz Philadelphia light krémsajt (eredetileg 5 dkg görög joghurt, nekem az nem votl itthon, ezért maradt a krémsajt)

esetleg málna/narancs díszítéshez

A csokit vízgőz fölött olvasztom a vaníliával együtt, amikor felolvadt, hozzákeverek 2-3 ek forró vizet, leveszem a tűzről és félre teszem hűlni. Hozzákeverem a krémsajtot is. A fehérjéket elkezdem felverni, amikor lágy hab, hozzáadom a vaníliáscukrot és kemény habbá verem. Először a hab 1/3-át keverem óvatosan a csokis keverékhez, amikor már egyenletes a krém, beleforgatom a maradék habot is. Az így kapott krémet én 3 részre osztottam, és a hűtőbe tettem. Minimum 3-4 óra hűtést igényel, de még jobb, ha egy éjszaka hűtés után fogyasztjuk csak.
Hűtőben 2 napig áll el.
Egy adag - 4 esetén - kb 160 kcal-t tartalmaz.

Afrikai harcsa a Balatonnál

Van egy telkünk a Balatonnál. Nem túl nagy telek, picike faházzal, a város (!) legszélén, utánunk még egy utca és az erdő... Csönd, nyugalom, madárfütty, pár gyümölcsfa: gyereknek-felnőttnek egyaránt paradicsom. Ezzel együtt valahogy minden évben újra meg kell barátkoznom a "mostantól rendszeresen megyünk a Balatonra" gondolatával. Amikor kezd kicsit jobb idő lenni, a párom már hét elején mondogatja, hogy milyen időt jeleznek a hétvégére és akkor "ugye lemegyünk?" Akár egy napra is érdemes, kb 50 perc alatt ott vagyunk, a két kicsivel ez még jól bírható távolság. Kicsit lusta és rugalmatlan természetem miatt azonban az első reakcióm ezekre a tavaszi lelkesedésekre mindig a szájhúzogatás. Először látom az útban a feladatot és a nehézségeket: pakolás, élelmezés megoldása (a környék nem egy gasztroparadicsom), ki mikor, hogy alszik, mennyire lesz hideg, hogy érünk haza... Egyszóval nem tudok neki felhőtlenül örülni. Sajnos. Ez így van, mióta gyerekeink vannak. Viszont amióta érzékelek némi változást magamban, ehhez a témához is megpróbálok kicsit másképp közelíteni. Döbbenetes, hogy mennyire hajlamos vagyok először a problémát látni és nem az örömöket!
Így indult a tegnapi napunk is, a már-már szokásos feszkóval. Aztán mélyen magamba néztem és elszégyelltem magamat. A család férfitagjai óriási lelkesedéssel készülődnek, Bucus alaposan megfontolja, hogy mit pakoljon a nagy útra, én meg itt nyavalygok? Nem tehetem meg velük, hogy nem próbálom megtalálni a magam számára is az örömöket ebben! Igenis, örülni fogok neki, velük lelkesedni, boldogan fogok friss levegőt szívni és a többi meg majd lesz valahogy. Az a fura, hogy amint nem hagytam, hogy belesüppedjek az önsajnálatba, tényleg elkezdett oszladoznia fejemben az aggódás felhője és helyére költözött egy pici lelkesedés. Az előre eltervezett harcsapaprikásnak valókat becsomagoltam és végül vidáman utaztunk az autóban a gyönyörű napsütésben. Ez volt a második idei napunk a telken: várt még ránk a víz visszaállítása, a tűzhely kihozatala... és a fűnyíró vajon működik? Megérkeztünk, a cseresznye és meggyfák virágba borulva, az orgona tele bimbókkal, a kapuban különleges fehér virágok fogadnak, madárcsicsergés mindenütt. A vizet beindítottuk, az üres gázpalack helyett találtunk egy másikat, amivel meg tudtam főzni az ebédet, és megvolt az első fűnyírás is. Csodás nap volt, még a kettővel arrébb órákon át (délután 2-5ig) robotoló, rendkívűl hangos fűnyíró sem tudta elvenni a kedvünket.
Az ebédünk pedig így alakult (nem tudom, miért van, hogy a friss levegőn minden sokkal finomabb!):

Tejfölös harcsapaprikás afrikai harcsából

Hozzávalók:
kb 80 dkg afrikai harcsa filé
1 nagy fej vöröshagyma
2-3 tk pirospaprika
1 kis doboz tejföl
1 csokor petrezselyem
só, bors
olaj

Az apróra vágott hagymát pici olajon megfonnyasztom, majd rádobom a piros paprikát, összeforgatom, mehet is a letisztított, kockákra vágott harcsa, majd felöntöm kevés vízzel, sózom, borsozom és fedő alatt párolom, kb 10 percig. Utána leveszem a fedőt és hagyom, hogy elpárologjon a víz nagy része. Hozzákeverem a tejfölt, párat rottyantok rajta, majd a végén megszórom a petrezselyemmel. Uborkát és zsemlét ettünk hozzá.

Medvehagymás spárgakrémleves

Az utóbbi napokban Bucusnak nem volt valami fergeteges étvágya, Vicusról már ne is beszéljünk. Gondolom, a betegséggel együtt jár az étvágytalanság, a sokmindent-nem-kívánok jelenség. Főzni-etetni szerető anyaként azon drukkoltam magamban, hogy minél hamarabb gyógyuljanak meg, álljanak helyre az ízlelőbimbók, és ismerkedhessünk együtt a tavasz csodáival. Azt hiszem, ma megvolt az áttörés.
Ilyenkor áprilisban, amikor már medvehagyma, zöldspárga is van bőven, egyszerűen akárhányszor kimegyek a piacra, nem bírom ki, hogy ne vegyek belőlük. Legtöbbször ilyenkor még nem tudom, hogy mit is készítek majd, de mire hazaérek, általában összeáll a kép. Most pedig, mióta én is többször olvasok hazai és külföldi gasztroblgokat, még több az ötlet, az inspiráció, a tavaszi gasztro-zsongás a fejemben. A mai zöld-ségekből krémleves lett: korábban csak zöldspárgából főztem, de ma gondoltam, hogy miért ne tegyek bele egy csokor medvehagymát is? Ártani biztosan nem árt. És az eredmény? Vicusnak kivettem egy kis adagot a majdnem kész levesből turmixolás és medvehagyma előtt. Az utolsó 2 percben hozzádobtam a leveshez a medvehagymát, picit rottyantottam, készre turmixoltam, Bucusnak kitálaltam. És izgatottan vártam a reakciót, de igazából a szívem mélyen finnyogásra és határozott elutasításra számítottam. Már azon töprengtem, hogy milyen csellel vegyem rá mégis pár kanálnyi elfogyasztására... mert az mégsem lehet, hogy csak derelyét eszik másodiknak! Bucus még kicsit (sokat) kosarazott, asztalhoz ült és nekilátott. Egy kanál, még egy, majd még egy... és az egész tányérral megette.
- Kérek még, mami! Ez nagyon ízlik!
-Drágám, jaj, de örülök! (Nem kell túl sokat lelkendezni, csak természetesen...) Tessék, szedek még. - Közben Vicust etetem, aki egymás után nyitogatja kicsi száját a következő falatra. Nem értem, mi történt, ezek ezt SZERETIK! TÉNYLEG!
-Mmmmm...Mami, nézd! Ezt is megettem!
-Nahát! Alig hiszek a szememnek! Fantasztikusan ügyes vagy! Nagyon örülök, hogy ennyire ízlik! (Nem érdekel, hogy nem kell túllelkendezi, egyszerűen könny gyűlik a szemem sarkába az örömtől: a gyereknek tényleg ízlik, amit főztem, élvezettel eszi és nem azon jár az agya, hogy mikor mehet már vissza kosarazni!) Aki ilyen szépen megette a leveskéjét, az bizony kaphat finom derelyét is! Hozhatom a csokis derelyét? (Bucusnak csoki bármikor jöhet, persze.)
-Nem, nem kérek. Inkább még egy tányér levest!
-???

Döbbent, rövid csönd, megállt a kezem a Vicus tátott szája felé vezető úton és nem akartam hinni a fülemnek! Az én tündér 3.5 csokiimádó kicsi fiam nem csokis másodikat kér, hanem egy harmadik tányér medvehagymás zöldspárga krémlevest.
Kell ennél több egy gasztromamának?

Hozzávalók:

1 csomag zöldspárga
1 fej vöröshagyma
3 gerezd fokhagyma
2 nagyobb szem krumpli
1 csokor medvehagyma
pici olaj
1 tk natúr vegamix

Az apróra vágott vöröshagymát pici olajon megdinszteltem, hozzádobtam a fokhagymát is. A spárgát eltörtem, ahol hagyta magát (alsó harmada), megmostam és 4-5 centis darabokra vágtam, hozzádobtam a hagymához. Kb 5 perc után hozzádobtam a megpucolt, kockákra vágott krumplit és a vegamixet is, majd felötöttem annyi forró vízzel, hogy ellepje. Kb 10 percig főztem (ekkor kivettem Vicusnak 3 evőkanálnyit), majd hozzátettem a megmosott, felvágott medvehagymát és még kb 2 percig rotyogtattam. Botturmixszal összeturmixoltam.

Nagggyon egészséges csokis keksz

Pár nappal ezelőtt áradoztam már Kim Boyce gabonakönyvéről és ígértem a recepteket, íme, az első. A teljes kiőrlésű fejezetből választottam, mert ilyen liszt mindig van itthon (bár sajnos még nem használom eleget). A szerző a legtöbb receptben a különleges liszteket sima liszttel keveri, de ez a keksz 100%-ban teljes kiőrlésű lisztből készült. Kicsit izgultam a végeredményt illetően, nem is magam, hanem a család férfi tagjai miatt, kedves kritikusaim. Nekem nagyon ízlett, de csak akkor nyugodtam meg teljesen, amikor férjem a hatodik tenyér méretű keksz elfogyasztása után felsóhajtott: "ez állati jó!"
Kicsit változtattam a recepten, mert az eredetiben olvasható két bögre cukrot nagyon soknak találtam. Így került a teljes kiőrlésű liszt mellé még egy összetevő, ami miatt tényleg nem kell aggódni az egészségre gyakorolt hatása miatt, és ez a nyírfacukor. Pár hónapja kíváncsiságból vettem egy dobozzal a közeli bioboltban, no nem azzal a szándékkal, hogy átszokunk és ezentúl nem használunk mást, csak ezt... igen borsos ára miatt ezt nem tudnánk megtenni. Egyszerűen kíváncsi voltam rá, milyen lehet sütibe, kásába.
"A nyírfacukor ugyanúgy néz ki és ugyanúgy használható, mint a hagyományos cukor, ugyanakkor mintegy 40%-al kevesebb kalóriát tartalmaz. Számos, szervezetre gyakorolt jótékony hatása van: nem hizlal, nem savasítja a szervezetet, antibakteriális hatású, segíti az emésztést, nem rontja a fogakat, így cukorbetegek, fogyókúrázók, terhességi diabéteszben, csontritkulásban szenvedők, valamint fogszuvasodással küzdő gyerekek és felnőttek egyaránt használhatják." (forrás: www.nyirfacukor.hu)



Hozzávalók (kb 25-26 nagy kekszhez):
2.5 dl-es bögrével mérve

3 bögre teljes kiőrlésű liszt
1.5 tk sütőpor
1 tk szódabikarbóna
1 tk só
24 dkg hideg vaj
1 bögre sötét barnacukor
1 bögre nyírfacukor (ha elhagyod, szerintem elég még kb 1/3 bögre cukrot adni hozzá, elég édes)
2 tojás
2 tk vaníliaaroma

kb 20 dkg étcsokoládé kis darabokra vágva


A sütőt előmelegítem 180 fokra, egy nagy tepsibe sütőpapírt terítek. A száraz hozzávalókat egy tálba szitálom. A vajat lassú fokozaton kb 2 perc alatt kikeverem a cukrokkal, majd egyenként hozzáadom a tojásokat, ezekkel is jól elkeverem, majd a végén a vaníliaaromát is hozzáadom. Ha kész, hozzáadom a liszthez és eldolgozom, a végén pedig a csokidarabokkal is jól elkeverem, hogy egyenletes tésztát kapjak. Evőkanálnyi adagokat kis gombóccá formázok, a sütőpapírra teszem úgy, hogy kb 3 ujjnyi helyet hagyok nekik, mert nagyon megnőnek majd. Egy lisztbe mártott villával lenyomkodom a gombócokat, így kis csíkok lesznek rajtuk és kicsit ki is lapulnak. Kb 18 percig sütöm őket, míg egyenletesen aranybarnára sülnek. Amikor kiveszem a sütőből, még kicsit puhák, hűlés közben szilárdulnak, amikor kihűltek, akkor dobozolom. Tényleg állati finom!

Tavaszi csirke zöldspárgával és medvehagyma pestoval

Amikor már kb 200%-ban vagyok anya, aki egy hete ápolja az elhagyatott, bágyadt bronhitisszel küzdő majd' 11 hónaposát és a szintén nagyon beteg, de mivel láza nincs, betegnek egyáltalán nem látszó, teli energiával, ketrecbe zárt oroszlán módjára itthon keringő 3.5 évesét...na, akkor egy idő után besokallok! Ma jött el ez a nap. Egy hete szinte sehol nem voltam, csak szavazni (még jó, hogy nem ragyogó napsütésben kell itthon tölteni ezeket a napokat!), ma viszont vissza kellett vinnem a kisbetegeket a doki nénihez és mivel mindenünk kifogyott, eldöntöttem, hogy ennyit kibírnak, ők is alkalmazkodhatnak kicsit hozzám, ez jár nekem, jól bevásárolunk a piacon és fittyet hányva a helyzetre, fantasztikus ebédet fogok készíteni. És láss csodát, így is történt!
Az ebéd alapötletét ez a recept adta. Aztán jöttek a módosítások... A pestot magam csináltam, de nem a klasszikus változatot, hanem - lévén tombol a szezon - medvehagymából, kesudióval, grana padano sajttal.
A zöldspárga maradt: megint egy zöldség, amellyel évekig szelídültünk egymáshoz. A külleme mindig is valahogy ámulatba ejtett , s bár még mindig kicsit furcsa érzés, amikor puhára párolva is roppan a fogam alatt, de azt hiszem, megszerettem. Különösen, miután az említett receptben végre megleltem a spárgatisztítás titkát: nem levágni kell a végeket, ahogy eddig én tettem (és mindig volt egy kis rész, ami szálkás, ehetetlen maradt), hanem az alsó harmada felé egyszerűen el kell törni, mint egy faágat és ott fog törni, ahonnan a fej felé már csak a finom rész marad. Ma kipróbáltam, működött! (Én kislány módjára tudok örülni az ilyen apró tudásoknak, pedig, gondolom, mindenki más évek óta így tisztítja a spárgát. Nem baj, úgyis az élethosszig tartó tanulás híve, gyakorlója vagyok...)
Annyit módosítottam még, hogy baconszalonnába tekertem a töltött csirkemell filéket, úgy sütöttem.
S mivel van a csirkemelleken az a kicsi rész, tudjátok, amit mindig le szoktunk vágni, raguba, pörköltbe jó, de amikor töltött csirkemellet szeretnék, akkor feleslegesnek tűnik... nos, maradt kicsi a vajban párolt spárgából, maradt egy szál bacon, a 4 fél csirkemell "felesleges" részei megtisztogatva, meg rengeteg pesto, tegnapról főzőtejszín... Ezeket összepirítottam, pároltam, a tejszínnel a végén felöntöttem és lett egy bónusz adag, fantasztikus ízű ebéd.

Hozzávalók a pestohoz:

1 csokor medvehagyma
10 dkg kesudió
kb 5 dkg grana padano sajt
kb 5-6 evőkanál olívaolaj
3 duci gerezd fokhagyma
só, bors

A kesudiót száraz teflonserpenyőben kicsit megpirítottam, majd beletettem a turmixgépbe. A megmosott medvehagymát belevágtam, belereszeltem a sajtot, hozzádobtam a megtisztított fokhagymát, sóztam, borsoztam és rálocsoltam az olajat - érzéssel, pontosan nem tudom, mennyi volt, utána is adagoltam kicsit hozzá, ahogy láttam, mennyit igényel. A turmixgéppel összeturmixoltam.

A spárgához:

1 csomag zöldspárga
1 ek vaj
1 ek olaj
só, bors

Az olaj és a vaj keverékén kb 5 percig pároltam a megtisztított, kb 3-4 cm-es darabokra vágott spárgát, sóztam, borsoztam.

Kell még:
4 fél csirkemell filé (kb 70 dkg)
20 dkg bacon szalonna
olaj

Közben megtisztítottam 4 csirkemell felet, a kicsi részeket levágtam róla és félretettem. A felekbe zsebet vágtam, belülről bekenten a pestoval, beletettem 1-2 ek előpárolt spárgát, majd mindegyikre rátekertem 2-2 szelet bacont és pici olajon mindkét oldalukat megsütöttem. Kicsit fedő alatt is pároltam, hogy a hús tényleg megpuhuljon és benne a spárga is.

A maradék csirkedarabokat pedig megtisztogattam, kis falatkákra vágtam, hozzákevertem a spárgához, újra alágyújtottam és együtt pároltam őket az egy szál maradék baconnel együtt. Pár perc múlva tettem hozzá 2 tk pestot és ismét pár perc után, a főzés legvégén kb 1 dl főzőtejszínt. Még rottyantottam rajta egyet-kettőt és kész. (szerintem a tejszínes spárgás szósz csirke nélkül is fantasztikus, csak a pestoval mondjuk tésztára, majd kipróbálom.)

Köretnek wokban sütöttem zöldségeket - brokkoli, padlizsán és cukkini kerül most bele, pici só, pici olívaolaj.

(Ahogy így elolvasom a dolgot, lendületesnek, frappánsnak tűnik... persze az is, de a konyhámba most senkit nem hívnék vendégségbe, csak azt, aki megbocsátja nekem, hogy hadiállapotok uralkodnak... Ugye, mindenkinél, aki két kicsi gyerekkel viszi az életét, ápol, éjszakázik, vigasztal, puszilgat, lecsendesít, tisztába rak testet-lelket... Ugye mindenkinél van legalább néha és legalább egy kicsi rendetlenség a konyhában?)

Egy életmódváltás története II.

Az első bejegyzés óta sokat gondolkodom és nagyon hálás vagyok két telefonbeszélgetésért, amit azóta a témában folytattam. Egy régi barátnőm, akivel évek óta nem beszéltünk, azért hívott, mert olvasgatja a blogot és az életmódváltásról szóló poszt szíven találta. Nagyon is magáénak érezte a folyamatot, ő is hasonló cipőben jár, mint én és hasonló felfedezéseket tett. Jó volt megosztani az élményeket, beszélgetni róla, megtapasztalni a nyitottságot és nyitást, őszinteséget, közös gondot. Ígértem, hogy írok még többet is erről, a mikéntről, hogyanról. Meg a hátteréről, nem titkolva azt a szándékomat, hogy - idő és pénz híján - kicsit a saját terápiámmá is legyenek a témában írt bejegyzések.
Ma van a harmadik napja, hogy a változás elindult bennem... bár ez így hülyén hangzik, nem jó a fogalmazás. Hiszen a változás nem egyik napon indul, hanem hosszú folyamat előzi meg, esetemben évek, és aztán jön egy pont, amikor megszületik egy döntés. (Utána meg gondolom, jön sok pont, amikor meginog, megkérdőjeleződik, elgyengül az akarat.) Ezen a folyamaton is sokszor átmentem már, azt hiszem, azzal a különbséggel, hogy akkor az önsajnálat szintjén megálltam, amikor a lelki okokat és a knowhow-t kerestem. Valahogy hiányzott egy pici löket, hiányzott a belső erő ahhoz, hogy ki tudjam mondani: vagyok annyira fontos magamnak, hogy tegyek azért, hogy elfogadjam, értékeljem, szeressem a testemet, a testemben lakó nőt; hogy konkrét lépéseket tegyek azért, hogy az a valaki, aki a védőfalaim alatt, a hol vastagabb, hol vékonyabb védőrétegeim mögött rejtőzik, de elő szeretne bújni, értékesnek élhesse meg magát. És az a valaki, aki pedig ezt mindenzidáig nem engedte, nem akarta, elég erősnek mutatkozzon arra, hogy elinduljon valami. Igazán, visszavonhatatlanul, elszántsággal.
Valahol, talán a már említett pszichowellness lap írójánál olvastam, hogy bizony bármilyen függőségben szenved az ember, a leszokás a teljes megvonással érhető csak el. Esetemben persze ez nem azt jelenti, hogy nem ehetek. De tudom, hogy ha nincs határ, nincs korlát, akkor jön az, hogy szinte észrevétlenül, de egész nap volt valami a számban, talán egy-két órás szüneteket tartottam. Nem kell itt nagy adagokra gondolni, de mint tudjuk, sok kicsi sokra megy. Úgyhogy, miután több helyen is olvastam a napi háromszori étkezés elégséges mivoltáról, úgy döntöttem, ez lesz az első lépés. Az egyik ilyen hely Polcz Alaine Főzzünk örömmel című szakácskönyve volt. Nagyon szeretem ezt a könyvet, nem csak az ízes receptek, hanem Alaine lelkülete miatt is, sokszor csak töltekezésképpen olvasgatom, most is felütöttem, hogy elolvassam a fogyókúráról szóló részt. Ő is az életmód váltásra ösztönöz, főként akkor, ha az ember (mint most jómagam) az ideális súlya felé szeretne közelíteni és valóban szükségét érzi a változtatásnak. Az étkezésről ezt írja:
A felnőtteknek bőven elég a napi három étkezés... Közben semmi. Nassolás soha. A nassolás korunk ideges tünete, a hízás egyik komoly oka. Orális nyugtalanság, pótcselekvés, amely drága és veszélyes.
Hányszor étkezzünk egy nap? A háromszor és az ötször vélemény ütközik egymással. Egyik oldalon azt mondják, a három elég egy egészséges felnőttnek, másik oldalon a kiegyensúlyozott vércukorszintet látják biztosítottnak a napi ötszöri, megfelelő étkezéssel. Az ötöt már próbáltam, legtöbbször túl soknak bizonyult, négy vagy három is elég lett volna. Úgyhogy az életmódváltásom első pillére a napi három étkezés lesz. Nagyon nagy kihívás ez nekem, aki korábban tényleg rengeteg apró nasit fogyasztottam. Az elmúlt napokban izgalmas kaland volt számomra figyelni, hogy mikor támad fel bennem az "úgy ennék valamit" gondolat. Milyen lelkiállapotban ér, valóban éhség áll a háttérben? Ha nem, akkor mi más? Megfigyeléseim, ha őszinte vagyok magamhoz és az olvasóhoz is, teljesen egybevág a fenti Polcz Alaine idézettel: sokszor azt vettem észre, hogy csak idegességből, szorongásból, fáradtságból, önvigasztalásból akartam volna enni... csak egy kicsit... mert megérdemlem... De ilyenkor megálljt parancsoltam, újra gyűjtöttem az erőmet, emlékeztettem magamat a pár nappal ezelőtt felszított elhatározásra, igyekeztem kihívásként, megválaszolandó kérdésként tekinteni az evés-vágyra és továbbálltam, másba fogtam, ittam egy kis teát és magamban hálát adtam azért, hogy még egy ilyen pillanaton túl vagyok. Nem volt könnyű, ugyanakkor azt is érzem, hogy minden kicsi legyőzött kísértés erőforrássá válik.
Fizikailag pedig ilyesmiket tapasztalok: nem érzem magam telinek, nincs a "meg sem tudok moccanni" érzés, nincs lelkiismeret furdalásom a "nem lenne szabad" étkezések miatt, frissebbnek érzem magamat, gondolom, kicsit több az energiám, mert nem vonja el azt a szinte állandó emésztés. Kilókról nem beszélek, számokat sem fogok mondani, mert nem az a lényeg (bár kétségtelenül fontos, de nagyon privát adatok ám ezek!). A lelki folyamatokat, az akarat erősödését, a szabadság tapasztalatát, a testemmel való ismerkedést sokkal fontosabbnak tartom.

Férfi szeszély

Pár napja kérdezte egy barátom, hogy nem tudok-e egy jó kis női szeszély receptet, mert ami neki van, azzal befürödtek. Utánalapoztam (mert sajnos ez is ott van az "alapkaja, rém egyszerű, de még soha nem csináltam" listámon) és Lévai Anikó szakácskönyvében találtam is egyet, gondoltam, az biztosan jó. Alatta pedig egy másikat: férfi szeszély. Ment a mail a barátnak és vele az utóirat: van férfi szeszély is, kéri-e? Jött a válasz, hogy politikailag inkorrekt vagyok, olyan pedig nincs. Hát, pedig van, a Lévai könyvben, és a vasárnapi asztalunkon is, igaz, kicsit másképp.


Hozzávalók:

3 tojás
20 dkg barna cukor
2 dkg olaj (eredetileg zsír, aztán gondoltam, vajat teszek bele helyette, de nem volt türelmem kivárni, amíg megpuhul, valahogy az nem jutott eszembe, hogy megolvasszam, így lett az olaj)
20 dkg liszt
3/4 csomag sütőpor
1 citrom reszelt héja
2.5 dl tej
15 dkg szeletelt mandula
pici vaníliaaroma

kb 7 dkg étcsokipasztilla (vagy apró csokidarabok)

Kb 15-20 dkg szederlekvár
porcukor

A tojásokat alaposan kikeverem a cukorral és az olajjal. Hozzáadom a sütőporral elkevert lisztet, a citromhéjat, vaníliaaromát, ezt is jól elkeverem. A végén lazítom a tejjel és belekeverem a mandulát és a csokipasztillát is. A kikevert tésztát vajazott-lisztezett tepsibe teszem és előmelegített sütőben 180 fokon kb 30 per alatt aranybarnára sütöm. Amikor a tészta kihűlt, széltében óvatosan kettévágom, megkenem a lekvárral, visszahelyezem a levett tésztalapot, és hagyom, hogy tálalás előtt kicsit összeérjenek az ízek. Kockákra vágom és porcukorral megintve tálalom.

Aktuális kedvencek

Valahogy szakácskönyvekből, konyhai kütyükből sohasem elég. Gyönyörködtetnek, éhes pillanatokban jóllakatnak (tényleg, sokszor én a látványtól jobban érzem már magamat...) Persze nehéz megválasztani a jót, hogy ne bóvli, ne fölösleges X-dik darab kerüljön a polcra, szekrénybe. De most azt hiszem, sikerült igazán jól választani. Két szakácskönyvet rendeltem pár hete a neten, kedves barátaink hozták nekünk messzi országból, köszönet érte!
Az egyik Rachel Allen legújabb könyve, a Home Cooking. Tavaszias, nőies, jó kézbe venni, olvasgatni, a fantasztikus fotókban gyönyörködni. Alapvetően brit konyha, a jobbik része, persze, sok jó kis ötlettel, tippel, majd jönnek a receptek.

A másik nagy kedvencet pár nappal azelőtt rendeltem, hogy Limara meghirdette a soron következő VKF fordulót, melynek témája a gabona lett. A könyv pedig Kim Boyce Good to the Grain című, csodálatos gabonakönyve. Teljes kiőrlésű lisztből, amarant, árpa, hajdina, kukorica, kamut, zab, quinoa, rozs, tönköly és teff (!) lisztből készült finomságokkal van teli a könyv és a fotók egyszerűen bámulatosak! Azonnali konyhatündérkedésre, alkotásra invitálnak. A könyv utolsó fejezetében pedig lekvárrecepteket találhatunk, hogy az elkészült kenyerekhez, sütikhez, pékáruhoz méltó társ kerüljön az asztalra. De részletes leírást találunk minden gabonafajtáról, arról, hogy hogyan viselkednek főzés-sütés során, mivel érdemes őket párosítani, illetve hogy milyen eszközökkel tehetjük könnyebbé, élvezetesebbé a munkát. Sajnos a gyerekek betegeskedése miatt eddig csak a gyönyörködésig jutottam, így a VKF-re nevezni valószínűleg nem tudok, de nem baj, azért lassan folyamatosan hozom majd belőle a recepteket!

A végére hagytam a legjobbat! Nekem legalábbis fő kedvenc, nagyon jó kézbe venni...nem, ez nem egy szakácskönyv, de egyszer majd, ha teleírom, receptgyűjtemény lesz belőle...Vicusnak, Bucusnak vagy a még apróbbaknak. Ez pedig a Moleskine újdonsága, Moleskine Passions Recipe Journal. Kb 240 oldal van benne, kis matricák, elválasztók tartoznak hozzá, sok pici hasznos infoval el lehet látni egy-egy recept oldalát (előkészítése-főzési idő, hány személyre elég, milyen bor illik hozzá, sütési instrukciók...), a borítója jópofa konyhamintás, a lapjai meg egyszerűen moleskinesek... Szuper! Egyébként harmadik éve veszek magamnak Moleskine naptárt minden év kb novemberében. Három évvel ezelőtt körbekérdeztem, hogy nem tud-e valaki olyan éves zsebnaptárt, ami kicsit más, valahogy egyszerűen különleges és jó kézbe venni, lapozgatni. Akkor ajánlotta Zs, hogy tartsak vele, mert hamarosan indul megvenni a sajátját, egy Moleskinet. Ok, gondoltam, menjünk. Akkor nem tudtam még semmit erről a legendás naptárról. Majdnem visszahőköltem, amikor az árát megláttam, de aztán vettem egy nagy levegőt és gondoltam, ha már itt vagyok, kipróbálom, legyen ez magamnak az utószülinapi ajándékom. Aztán...beleszerettem. Nem tudom, mit tud, de tényleg olyan jó kézbe venni, beleírni (tudom, lüke tyúk vagyok, de minden évben keresem a jó tollat is hozzá, minden tollal valahogy más benne az írás). Azóta minden évben kicsit más volt a Moleskine naptáram, kétszer fekete, egyszer piros, most meg itt van ez a gyönyörűség. Ez az én kis hülyeségem, kis női szeszélyességem, hogy szeretem ezeket a dolgokat. Kíváncsi vagyok, mennyi idő alatt fog megtelni, sokáig tépelődtem, melyik legyen az első recept, ami belekerül. Ma avattam egy FÉRFI SZESZÉLLYEL (lásd fent).

Egy életmódváltás története I.

Húúú, nagy levegő...és akkor belekezdek. Mert nagyon régóta készülök ezzel a bejegyzéssel, igazából nem is kifelé, hanem magamnak a legfontosabb leírni mindazt, amit gondolok, érzek az evéssel kapcsolatban. Számtalan címen gondolkodtam, sok minden eszembe jutott: diéta, fogyókúra, életmódváltás, pszichowellness, vagy ezek együtt, keverve, összekapcsolva. Azért nehéz címet adni, mert nagyon sokrétű kérdésről van szó, ami régóta foglalkoztat, gyűjtöm a tapasztalataimat, leginkább a belső megfigyeléseimet és nagyon nagy felelősségnek érzem leírni, kiírni magamból ezeket. Részben azért, mert nem akarom, hogy később bárki is kérdőre vonjon. Mégis azt érzem, nagyon fontos írni róla, talán nem vagyok egyedül a kétségeimmel, problémáimmal.

Újra itt a tavasz (akármennyire is nekem ez még valahogy nem igazából az, az idő lehetne még jobb), újra vészes közelségbe ért a "megmutatom magamat" évszak, és újra meg kell barátkoznom a testemmel, illetve újra támad a kihívás, kérdés, hogy hogy is vagyok ezzel a testem-fogyásom, súlyom-miért nem megy kérdéssel.
Nagyon szeretek enni. Szeretem a finom ízeket, illatokat, szeretem elkészíteni őket, élvezem, amikor társaságban nem kell figyelnem, számolgatnom, csak öröm-ehetek kedvemre. Igen ám, de ennek bizony megvan a hátulütője. Sokáig azt gondoltam, hogy sorscsapás, hogy hízékony vagyok. Bármilyen kicsi "kilengést" azonnal jelez a szervezetem. Azt szoktam mondani, hogy ha ránézek valami finomságra, máris hízok tőle pár dekát. És bizony az a helyzet, hogy nem alkalmi kilengések-kiegyensúlyozott étrend a napi életem mérlege, hanem talán szinte pont fordítva. Az elmúlt időben sok volt a kilengés (más sem volt). Túl sok. Persze eddig is voltak ilyen időszakok az életemben, de a háttere, okai nem igazán foglalkoztattak. Letudtam azzal, hogy most ez van, nehezebb időszak, tél, bánat, szükségem van az "orális vigasztalásra". Most azonban valahogy más a helyzet. Nem hagy nyugodni a dolog. Szeretnék utána járni, szeretném tudni, miért rugaszkodtam el annyira a szükségestől, miért nem elég az elég, mi hiányzik, amit az evés által próbálok pótolni.
Meggyőződésem, hogy nem csak engem érint ez a kérdés. Amikor járok-kelek az utcán, az emberek nagy része eszik. Teljesen mindegy, hogy hány óra van, délelőtt fél 11 vagy délután 4, esetleg este 10, sok útközbe evő embert látok. Biztosan nem csak azért esznek, mert éhesek. Illetve ez így nem igaz: valószínűleg éhesek, csak sajnos az az érzésem, valami másra éheznek. Azt gondolom, hogy a valódi éhségérzetet nem is nagyon ismerjük már. Sokszor figyelem meg magamon, hogy mondjuk reggeli után 1-2 órával már éhesnek érzem magamat. Ám amikor néha sikerül megállni és nem kapok be rögtön ilyenkor valamit, akkor kiderül, hogy valójában nem vagyok éhes, hanem valami más érzés késztetne arra, hogy egyek:fáradtság, ingerültség, csalódottság, szomorúság vagy éppen öröm. De azért általában negatív érzések társulnak ezekhez a hamis éhségérzetekhez. Csak ha már ennyire rögzült, hogy ilyenkor finom falatok adnak rövid távú enyhülést... akkor bizony kijelenthetem, hogy evésfüggésben szenvedek. Nem túl vidám felismerés, de ez van.

Idáig jutottam az elmúlt hónapok töprengései alatt és azt hiszem, megérett bennem, hogy változtatni kell. Októberben leszek 33 éves, szeretném magamat megajándékozni egy olyan Esztivel, aki jól érzi magát a bőrében. És nem csak egy bikiniszezonon keresztül, hanem hosszú távon. Persze, tudom én, hogy így is lesznek olyan napok hetek, amikor nem feltétlenül fogom állandó jelleggel jól érezni magamat testemben, de szeretnék ebben előre lépni, fejlődni. Nem csak az étkezésről van itt szó, hanem nagyon fontos szerepet játszanak a lelki tényezők is. Hiszem, hogy valódi eredményt, változást csak úgy lehet elérni, ha feltárom az okokat és amennyire tudom, azokat is próbálom orvosolni, gyógyíttatni, megoldani.

A fent belinkelt pszichowellness oldal sokat segített. Sokféle módszert, életmódot próbálgattam, nézegettem eddig is, de a lelki oldalával a dolgoknak senki nem foglalkozott ilyen mélységben. Egyetértek azzal, amit ír: a túlsúly tünet, felhívás az embernek, hogy valami miatt kibillent az egyensúlyból. Üzen a testem, hogy tenni kell azért, hogy újra megtaláljam ezt az egyensúlyt.
Igyekszem itt a blogon számot adni majd a tapasztalatokról, külső-belső történésekről, s ha valakinek vannak hasonló gondolatai, dilemmái, szívesen várom!

Citromos-kukoricás torta

Nagyon régen írtam a blogra utoljára, Zsó biztosan meg is sértődött, hogy az esti "treat"-je elmaradt. Maroknyi olvasótáboromtól ezennel is ezer bocs, de bizony most nem úgy alakult az élet... Húsvétkor nem voltunk itthon, így kimaradtam a húsvéti sütés-főzésből. Nem szégyellem bevallani, hogy most örültem neki. Valahogy az elmúlt időben többször kerít hatalmába a télből tavaszba érkezés fáradtsága, néha ólomsúlyúnak érzek napokat, feladatokat, problémákat, még nincs bennem a friss tavaszi lendület, csak néha. (Nyugtassatok meg, hogy nem csak én vagyok így!) Azért amikor vasárnap délután hazaértünk, sütöttem egy kalácsot, hogy mégis, legyen valami húsvéti hétfő reggelre... tulajdonképp az első igazi rendes kalácsom volt, nagyon jól sikerült és kellemes húsvéthétfői reggeli kerekedett belőle vajjal, mézzel, citrom-és málna lekvárral.
Több téma gyűlik, kívánkozik, visszamegyek kicsit az időben és hozok egy bő egy hete készült sütit, amit nagyon ajánlok a citromrajongóknak!
Nigel Slatert már említettem korábbi posztokban, íme egy recept tőle. A honlapjáról vettem, kicsit persze módosítottam rajta, s így vittük vendégségbe ajándékba.

Hozzávalók:
3 nagy tojás
110 gr finom szemcséjű cukor (sütőcukor)
1 közepes citrom reszelt héja és leve
50 gr kukoricadara
30 gr őrölt mandula

A krémhez:
250 gr tejszínes krémsajt
kb 150 gr citromlekvár

A tojásokat szétválasztom, a fehérjéket pici sóval kemény habbá verem. A sárgákat a cukorral krémesre-világosra verem, majd apránként hozzáadom a citrom levét. A citrom reszelt héját összekeverem a darával és a mandulával és a keveréket a cukros egyveleghez adom. Óvatosan belekeverem a tojáshabot is. Kivajazok, kilisztezek egy 18 cm-es tortaformát és előmelegített 180 fokos sütőben kb 30 percig sütöm, majd kihűtöm.
A krémhez egyszerűen összekeverem a krémsajtot és a citromlekvárt, és minden szeletre teszek egy púpozott evőkanállal a tálalásnál.